Fűűűű

Kismalackával esti sétálutnk. Fáradt vagyok. Korán keltem, szombat ellenére, céges dolgozói rendezvényre mentem, vidékre, így a mai foxitalit is ki kellett sajnos hagynunk.

Kicsi Lillus a délutáni sétán nagyon-nagyon jókutya volt. Szépen jött, már nemcsak a hívásra, de a ciccegésre, sőt a lassítást jelezni hivatott füttyögésre is vissza-visszajött (kajáé', naná, de, akkor is...).
Most este két szembekutyát idejében észrevettem, leültettem a Lillust és gyorsan rádicsértem. Na, hát ezután nem tudott balhézni, úgyhogy csak nyüszögött :-)

Hazajövet előtt viszont meglátott egy rohanó macskát. A jókutyának fuccs, röpködött a póráz végén, mint egy tájfunba került papírsárkány. Megpróbáltam csendre inteni, közepes sikerrel.
Itthon egyszercsak hallom, hogy olyan furcsán és periodikusan zihál a kutya. Csínján kell bánni vele, képes köhögni a figyelemért, odaugrottam, zakatolt tovább. Mintha csuklana, de mégsem, inkább nyeldekelt. Ahogy vizsgálgattam, kiugrott a kosarából és kiszaladt, na, mondom, inni megy. Hát nem.
Az előszobában két lábra állva vizsgálgatta a fogasról lelógó pórázát. Meglátott, majd' kiugrott a bőréből, hogy nini, itt van, néééézd, ezzel kellene, meg aaazon az ajtón át, néééézd, kezdeni valamit.
Mindezt szuperturbódízel üzemmódban. Szóval, füvet enni szeretett volna villámgyorsan kimenni, de izibe', mert szenved...

Amikor elővettem a nadrágomat, lazán a könyökömig ugrált, kicsit visszaköszönt a gyakorlásoknál az "ez aaaaaaz, eeeeeeez aaaaaaaz!"-biztatás - hát most ő pozitívmegerősített engem, egyemmeg.

Nos, lemenet rögtön elrohant a kedvenc legelőhelye mellett (köszi, Fura Szomszéd Kertész, hogy jóféle, szaftos tarackot vetettél a gondosan karbantartott kertecskébe! A legjobb fajta!): Merthogy a Macska, azt előbb meg kell fogni. Innentől kezdtem el aggódni. Ha beteg, ha valami baja van, rögtön bekapcsol nála a szökünk-és/vagy-fogunk-valamit beidegződése. Mint a rossz telefonprogram, ami zavar esetén hirtelen visszaáll az alapbeállításokra, aztán állítgathatom vissza a kedvenc dolgaimat kézzel.

Na, eltántorítottam a hideg macskanyomtól, végre nekikezdett legelni. Kecskemód, hersegett a foga alatt a fű, habzsolva tolta. De megint hallott valami neszt és nekiiramodott, inkább a macska, mint a gyógyítófű... Gyorsan kitéptem egy szimpatikus maroknyit egy frissnek látszó csoportból és hazavonszoltam a kislányt.
Idefent már hálás volt az extra zöldköretért, szépen felfalatozta kézből, beste disznaja.

Felengedtem az ágyra (természetesen gondosan "előkezelve" a bútordarabot, 3 takaróval). Lekucorgott szépen. A feje búbja meg a hasa egy kicsit melegebb volt, mint amit kapásból természetesnek tartok, de meleg is volt még kint; lázat nem mértem, nem akartam még jobban felzaklatni, ha nem muszáj; az orra hideg és nedves. Megnéztem az ínyét is, hát ahol nem sötétbarnás a foltok miatt, ott rózsaszín volt. Nem az a múltkori beteg-bordóslila, és nem is színehagyott, hanem rózsaszínes.

Végtelen tilitoli kezdődött. Mert a malacka mindenáron le akart jönni a takaróiról, rá a lepedőre és/vagy az éééén takarómra. Hátrébbküldtem, visszascrollozott. Lefektettem, előrecsúszott. Leültettem, úgy meg ideges volt. Végül kiegyeztünk abban, hogy a fenekát rátolja a laptopra...
Na, hát megértem a kicsikét, arra küzdött, hogy odasimulhasson a lábamhoz kuckósan. Nem pálya neki a vegytiszta, behatárolt területen belül maradás. Közben ketten beszélgettek az ablak alatt. Az nagyon zavarta, morgott, úgy, hogy meg kellett legyintenem egy picit kizökkentésnek, A negyedik után már morogtam én is, akkor nagy cuppogással ledőlt végre. Aztán a kis büdös... szóval, felemeli a fejét a mákoscsiga-alakzatból, felnéz az ablakra, morog megint egyet, egy picit, majd hátrakapja a fejét és rám pislog... Most komolyan, ne egyem meg??
Egy picit nekem dőlhetett, de aztán inkább aludni tért, rendesen, vissza a kiságyába, és magától.