"...Engedelmes 1-es vizsgára megjelentem...!"

Nyaralás után még volt egyetlen egy sulinapunk; szerencse, hogy így jött ki, legalább át tudtuk venni a vizsgaanyagot oktatói segítség mellett. Mert ugye gyakoroltunk, minden áldott nap, az összes feladatot (csoportkerülésen kívül), de az mááás. Cuci végülis csinálta, amit mondtam neki, de elnézve a többieket... a tőrőlmetszett munkakutyákat, ahogyan feszesen fordulnak, meg láb mellett ülnek, mint a parancsolat, hát - kezdhettünk imádkozni. Hogy azért mégse nagyon-nagyon csúfosat bukjunk. Csak egy olyan, jajistenem, hát indiszponáltak voltunk-félét... 

Megkérdeztem az oktatót, még a nyaralás előtt is, meg most is, mit gondol, mehetünk, menjünk-e ennyi felkészültséggel vizsgázni. Tényleg nem lenne jó rontani a suli statisztikáját... Azt ugye már az elutazásunk előtt tisztáztuk, hogy újrajárjuk a tanfolyamot, hiszen túl sok lesz így a kihagyás. Végül is vizsgázhatnánk majd később is. De nagyon javasolták, hogy ha másért nem, vizsgatapasztalat szerzésért menjünk csak. Mert van, hogy csak azon múlik egy eredmény, hogy a gazdi túlizgulja a dolgot. Az átragad a kutyára és a tanfolyamon tökéletes eredményt nyújtó kutya is le tud blokkolni, ügyetlenkedik, ront... Na jó... meglátjuk. 

A vizsga napján zuhogott az eső. Ez kis reményre adott okot, de nem akartuk elkiabálni. Cucika szeles időben komplett idióta, hóban normális, esőben pedig kifejezetten okos és jól működő kutya. Hátha... Úgy terveztem, hogy jól lefárasztom indulás előtt, de akkora égszakadás lett, hogy esélytelen volt kellően hosszan kimenni. Persze neki sem volt semmi kedve kidugnia az orrát - a táskából... Mióta hazajöttünk, ide rakott fészket.

Azért - Ember hazaért, neki is feltettem a kérdést, szerinted, akkor tényleg menjünk vizsgázni? Tudtuk, hogy természetesen lesz vizsga - hogy is mondják, nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista/kutyás/sportember, az aktuális megnevezést kérjük behelyettesíteni... No, csak elindultunk. Izzítottuk a foxis közösséget, hogy drukkoljanak nekünk! 
A sok-sok foxit látott Györgyi a következőket üzente: "Hátha pont kellőképpen meglassul és könyörgő tekintettel néz majd rád hogy megcsinálok mindent csak menjünk már haza!" Hááát... Györgyiből a próféta szólt!!! 

Vártunk, amíg lement az előző csoport. A beosztás szerint pedig mi vizsgáztunk utolsónak, püföltem a fejem a falba, hogy deháááát addig, ha sikerül is bekapcsolni cucikát, addigra hóttziher, hogy kikapcsol... ráadásul, egy szigorú hírében álló bírót kaptunk, aki "ugrik" arra, ha huzigálják a pórázt... Na hát nem éééén, de cucika mindig belefeszül a pórázba... és nem tökmindegy, melyik irányból történik a huziga? Szóval szórtam neki a virslit, bekapcsolás gyanánt, hogy ne lankadjon a lelkesedése :-) Normális kutyának ugye elég egy-két falat. Kicsi tündérke meg órán is be tud sokallni, ha nem elég hamar jön a következő feladat. Várakozás közben meg általában elunja magát és gondoskodik saját szórakozásról... Ez volt az, amit nem engedhettem, fullra rám kellett figyeljen, folyamatosan... Na, lelkiállapot tekintetében, klasszikusan ezen a ponton kellett volna bedobnom egy felest... Remegtem, hányingerem volt, pokolba kívántam az egész világot, és mit nem adtam volna érte, ha hirtelen másnap reggel lett volna.  

Bementünk a pályára, konkrétan erősen koncentráltam, hogy emberi maradjon az arckifejezésem, mégis hogy venné ki magát egy zombifejű vizsgázó. A bemutatkozásnál rámosolyogtam a tanári karra, hálistennek nem vágtak hozzám egy kannát vicsorgás miatt...

Lábnál-követéssel kezdtünk. Gyakoroltuk éjjel-nappal, nyaralásban, itthon, minden áldott sétán. Ehhez képest is a csapnivaló jelzővel tudnám, objektíven, jellemezni a teljesítményt. Valami óriási mázliból cuci az indulásnál (bíró szerint) szépen figyelt rám, követte a mozgásomat. Aztán a gyors lépésnél eliramodott (bíró szerint: látszott, hogy arra számít, hurrá mehetünk, játék jön...), lassú lépésnél szaglászott... tejóég. 

A bíró szerint: a gyakorlat közben ellankadt a figyelme - hát igen, nem érdekes számára a láblábláb, ha nincs mellé kaja. A jobbra-át, hátraarcoknál igazából nem tudom, mit csináltunk, annyira izgultam. Azért, valami kutya ott kavirnyászott körülöttem... Ültetés-továbbhaladásnál egyszer utánam indult, visszaraktam, ééés: itt történt valami. Innentől kezdve ült, mint akit betonba öntöttek. Tempósan kellett továbbhaladnom, de féltem, mert cuci erre gerjed; ha lassan araszolok, akkor jobban helyben marad... Elmentem - szerintem legalább kétszáz :-) - előírt lépésnyire. Ült, mint a cövek. Asszem, ezzel nyertünk. Fektetésnél hasra vágta magát elsőre (bírónak tetszett), de nem maradt benne, felült. Innen mentünk csoportot kerülni, összekevertem a "kutya van kívül" - "kutya van belül"-dolgot, de nem rótták fel. Megszállta az ihlet a lányt, itt szépen ment. Fordulni szeret (Györgyi tanácsa ), emberekkel közömbös maradt (ő, a kis ölbemászó...), csinálta, amit mondtam neki. Ült, indult, jött... Édesem. 

 Aztán mentünk hosszú helyben-maradásba. Ültettem, mert fektetés esélytelen lett volna. A sulis vizsgapróbán kérdezte is a ránk ügyelő oktató, és csodálkozott, hogy inkább ültetem? Naná. Feküdni max. álmában szokott... Na hát ült, először márványszobrot játszott, aztán elunta és tekergette a fejét mindenfelé, majdnem hanyattesett egyszer. Én mutogattam neki, jógalélegeztem, ráolvastam... A legvégén mozdult ki, amikor, mint kiderült, már lehetett is, mert végzett a másik kutya. Bíró szerint: hamar lankadt a figyelme (hát ja, ingert keresett...), de végigülte, bár használtam kézjelet (én? akár füstjelet is, ha lett volna nálam, vagy morzejelet, kis színes zászlókat, bármit...), de - és akkor kimondta... - így is megfelelt a gyakorlat. HUUUUUUH. És mondta, hogy 83 pontot értünk el... Jól hallok??? Hát azt hittem, a nyakába ugrom!!! 

No, nem ugrottam a nyakába, de nagyon szélesen vigyorogtam asszem, és ugrándozva jöttünk le a pályáról... Anyám... Alig hittem el. Kicsi lányka, Györgyi jóslata szerint szépen, magához képest nyugodtan dolgozott, teljesített, figyelt rám. Akart dolgozni. És amit egy foxi akar... 

Tudatában vagyok annak, hogy oltári nagy mákunk volt a vizsgán, és egyáltalán nem biztos, hogy jelen pillanatban meg tudnánk ismételni ezt a bravúrt. Most járunk az új csoportba; a tény az, hogy valóban nem biztos még a tudásunk. Messze nem elég egy középfok elkezdéséhez. Majd ha szépen elvégezzük a tanfolyamot, akkor lesz az. Addig pedig vesszük egyik feladatot a másik után. Éééés, jönnek az őszi, esős, kedélyeket-lehűtő napok! 

Hurrá, nyaralunk 5 - A jó pap is holtig, a foxi meg pláne...

A nyaralásban a meleg, a szép helyek, a hosszú alvások mellett az is a klassz, hogy mindenre jut idő. A suliból úgy jöttünk el, hogy aztán tessék közben gyakorolni... Jelentem, igyekeztünk. Hogy volt-e eredménye, azt majd egy későbbi posztban...

Volt szemkontaktus, erdőben:

No, itt az az érdekes, hogy ahogy Korom Gábor mondta az előadáson az ösztönállapot szintjeiről: a lakásban édes-aranyos cucimuci, az utcára kilépve kihúzza magát, mindenhez odaszalad és sokkal kevésbé lesz cucimuci. Ha meg kiérünk az erdőbe - a pihepuha kiskutya megnő vagy két méretet, bedurvul a szőre, zöldre vált a szeme és ő lesz maga az Ördög. Na, elég annyi, hogy Lányunk is "meglehetősen határozott" volt a természetben... Éééés így is lehetett szemkontaktusozni. Ugyan kajába került, de akkor is. Végülis, tanítás.



Ülni nagyon szeretünk. Talán kijelenthetem, hogy bárhol és bármikor leül - ha elég határozottan mondjuk neki. És ez aranyos helyzeteket teremt. Például be lehet őt ültetni egy, gyerekek által rakott kőgyűrű közepébe - Miénk a vááááár!









Aztán: volt fektetés, eltávolodással, és nem, nem mélyguggolásban van a lány, hanem rendesen elhever a szegélyen. Na jó, imád felugrani kis kőfalakra, peremekre, szegélyekre. Talán kisebbrendűségi komplexusa van, imád magasabbról nézegetni, mint amekkora ő. De fektetés, ééééértitek, fektetéééés, amit úgy utál, mint... nem is tudom, mint ördög a szenteltvizet (ha már pap van a címben...), vagy mint üveges tót a hanyattesést... Cucikám, tudsz te, ha akarsz...!



Ugyanez elhagyatott kocsiúton, amiben az a pláne, hogy a bokrok tele vannak gyíkkal, szöcskével, macskaszaggal, zizegő-berregő-mocorgó állatkákkal. Vagy ha nincsenek tele, akár tele is lehetnének. Foxinak meg kell vizsgálnia mindent a környezetben, hát hogy venné az ki magát, ha felderítetlen marad egy négyzet centi is. Majd vissza a partra, a zajba, emberek közé.

 



Ezt a képet annyira szeretem. A világ legszebb laza póráza, a kutya rám figyel, folyamatosan követi a mozdulataimat, szépen láb mellett megy. Amennyit szenvedünk ezzel a mai napig is, ritka dokumentum arról, hogy képes tökéletesen végrehajtani a feladatot. Ha akar, kitűnően tud ő bármit! Ő, aki rosszabb napokon felszántja az aszfaltot, és aki miatt emberes bőrkeményedés van a pórázos kezemen.

Ez pedig két kép a láb mellé ültetésről. Emlékeztek, hogy azon nyígtam egy hónapja, hogy a cuci, amikor mellém ül, nem akar felnézni? Mer' ő egy szerencsétlen, picinyke kutya, akinek nem hajlik a nyaka eléggé fölfelé. Szerintetek? :-)

Az, hogy mi lassacskán ráérzünk arra, hogy a mindennapok része legyen egy kis gyakorlás ebből, egy kicsi abból, az érthető. Nagyon nem kéne hatalmasat égni a vizsgán. Egy közepesen gáz bukta elég lenne.  De érdekes és öröm látni, hogy a cuci is szeret dolgozni, hogy olykor magától ajánl fel ülést-fekvést. Na jó, azé' ne ő szabja meg, de ez még mindig jobb, mint az a totálisan indifferens lét, ami a hozzánk-kerülésekor volt... Etettük, sétáltattuk oké, de főnökösködni má' ne akarjunk... nem kommunikált, elvolt, kolbászolt a lakásban fel-alá és ide-oda pisiléssel szórakoztatta magát...

Ha már gyakorlás és tanulás: természetrajz órát is vettünk. Egyik este bekérezkedett a szobába egy gekkó. Jó ötletnek gondolta a hűs plafon alatt meghúzódni. Szerintünk kevésbé jó ötlet, mégiscsak vadászkutya van a lakásban, meg hát a jó ég tudja, hátha a gekkók terjesztenek valami egzotikus betegséget, esetleg harapnak, csípnek, szúrnak, rúgnak? És hát olyan aranyos, okos kis szeme van... Szóval próbáltuk kitessékelni a jószágot, cuci legnagyobb örömére. Bár kicsit zavar volt a koncepcióban, cuci azt hitte, elkapás a cél, nem pedig a kiűzés :-) Íme a betolakodó:


Kedves hűséges Olvasók, ez volt a nyaralásos rétestésztánk... Legközelebb már sulis kalandokkal jelentkezünk!

"Ha mi, árnyak, nem tetszettünk, gondoljátok, s mentve tettünk, hogy az álom meglepett, s tükrözé e képeket [...]"

Hurrá, nyaralunk 4 - Csak semmi sport, uraim!

Kezeket a magasba: kinek van már elege a nyári élményeinkből...?
Mert nekem még nincs az írásukból... 

Tengerpartra készülvén természetes a kérdés: na ééééés, Plecsni vajon szeret úszni? Hááát... konkrétan fogalmam nincs, eddig még nem volt alkalmunk kipróbálni. Azt tudjuk, hogy a térdig érő vízen szemrebbenés nélkül átgázolt már tavaly szeptemberben. Óóó jeee... már pontosan egy éve, hogy megismertük a Lányt. Meg sem torpant, mintha a tócsa ott sem lenne. A hóesés sem zavarja, időnként megrázza magát és ennyi. Az eső pedig kifejezetten jót tesz neki - na de erről bővebben majd a sulis beszámolóban... nem lövöm le a poént.

Nagy lelkesedéssel veselkedtünk neki cucika Tengerrel való találkozásának. Nyilván a városi strandra nem ildomos kutyával menni, de a dalmát városkákban a zajos, nyüzsgő helyi strandok tőszomszédságában mindig folytatódik az út a sziklás-köves Természetbe, ahol elvileg háborítatlanul strandolhatnak a jóemberek. Mondom elvileg, mert gyakorlatilag kora reggeltől minden jó hely foglalt. A jó hely annyit jelent, hogy vízszintes a partrész és van árnyék, a víz pedig két-három lépésnyire fokozatosan mélyül. Ez nem triviális arrafelé...

Lett egy hely, ahol nincs másik kutya (acsargás-veszély), vagy kisgyerek (visítás miatti begerjedés-veszély); cucika amúgy is felfokozott ösztönállapotban (szagok, gyíkok, madarak, mozgó bokrok, levelek, külviláááááág...), szóval ilyenkor nem biztos, hogy a legszociálisabb formájában van. Nosza, Ember belemerül a Tengerbe, hadd lássa a Lány, milyen szuper dolog is az a fürdés. Kutya el is indul (unszolásra), és Orsiról tudom, hogy mindaddig jó is minden, amíg a víz el nem éri a hasát... Plecsni is megtorpan, mihelyt térden fölülre érnek a habok.
Na nem baj, jutifalival behívogatjuk. Nem erőltetünk semmit, engedem visszafordulni. De kis idő után azért felveszem és bemegyünk együtt.

Hagyja, hogy bevizezzem, de mihelyt berakom a vízbe, fordul rögtön és kiúszik. Illetve, még ha kiúszna. A legközelebbi kiálló szikla felé veszi az irányt és mint egy ázott hajótörött, felkapaszkodik. A sziklák moszatosak, csúsznak, én izgulok, a mafla le ne törje a karmait, vagy ki ne bicsakoljon a lába nagy igyekezetében.
Gyakorlatilag az első próbálkozásunk egy nagy nulla lett: a kutya tiszta sós, az úszást nem élvezte, a közönség pedig már-már megbélyegez bennünket, hogy mit kínozzuk azt a szerencsétlen állatot, hát nem látjuk, hogy utálja az egészet???

Nos, azért annyira nem utálta... Imádom a kis tróger optimizmusát. Minden helyzetben talál szórakozást. Merthogy a sziklákban bizonyos rákocskák laknak... minden lyukból előpislog valaki, akik lelkesen rohannak vissza, ha meglátják őket. Dúvadnak meg több se kell, csak fussanak előle. Felmenői között macska, tapadókagyló és lundehund is lehet, úgy kapaszkodott a keskeny kiszögellésekre, rákok után kutatva, mint aki egész életében ezt csinálta. Engem meg a frász kitört. Ezek a rákok csípnek azért. Nagyot.

Néhány kép a sziklamászó ebről:

A fejét gondolkodás nélkül a víz alá dugta, amikor meglátott odabent valami érdekeset - a képen látjátok, amint éppen meghökkenten rántja vissza a fejét és csurog vissza a víz az orrából. Legott kipucolta az orrüregét eredeti tengervizes oldattal... 

Szóval cucika remekül szórakozott a plázson. Ugyan nem rendeltetésszerűen használja, de sebaj... Bármit, csak úszni ne kelljen. Azt utáljuk. Csak semmi sport, Uraim! 

Egy kevéske apport azért belefér. Akkor is, ha hullámzik a tenger, és akkor is, ha a labda éppenség egy fenyőtoboz. Szeretjük az ázott fenyőtoboz ízét.

Ha már a sportokat nem kedveljük, de a testmozgást igen, mit lehet nyaralás alatt még csinálni? Na igen, kirándulni menni! Nosza, a közelben van a Krka Nemzeti Park, nem hagyhatjuk ki. Nehéz kiejteni - a horvát nyelvben az R hang bizony magánhangzó szerepet tölt be. Próbáld meg hosszan ejteni az R-et, Krrrrrrrka... ugye hogy megy? 

Kicsit bonyolult volt kideríteni, hogy kutya bevihető-e a Park területére. Bátorított a félmondat valahol a weben, hogy "póráz nélkül nem lehet", így nekiindultunk. Annyira jellemző a mediterrán problémamegoldásra... a kasszás hölgy nem tudta megmondani, beenged-e bennünket: "- Mégis, mekkora kutyáról van szó?" Felmutattam a szóban forgó ebet... "-Hááát, kérdezzék meg a jegyellenőrt a busznál." "-Miért, a buszra amúgy felszállhat?" "-Hát, végülis lehet..." Jegyellenőrök persze szigorkodnak, van-e nálunk szájkosár. Persze. Csak az van. Mert hát mi van, ha megharap valakit. Eeeeez? Embert soha! (Kutyát, na azt igen! De ezt nem kell tudniuk...) Na tudja mit? Ölben fog utazni, egy falat cukrozott tündérke az egész állat, fogom, kézben, oké így? Najó, mennyenek... 

Szóval Mediterrániában meggyőző érveléssel bármikor, bármit... :-)

Bár a buszról nézelődve láttunk két úriembert megjelenni egy pointer-szerű másikkutyával -- izgultam rendesen, ne akarjanak a mi buszunkra szállni, akkor biza lenne patália. Nem is kicsi. No, jegyellenőr odanyúl a kutya felé -- hát a békés kis hosszúlábú úgy nekiesett, hogy ellenőrbácsi ugrott egy rittzbergert... Asszem a pointerék kutyagolhattak a tóig gyalog...

Cukrozottam relatíve fegyelmezetten viselte magát. Arra kellett jobban vigyázni, hogy ne lépjenek rá, meg a sokgyerekes családok ne jöjjenek túúúl közel. Ja, meg arra is, hogy a tanösvény mellett táplálkozó vadkacsa asszonyság mégse essék cucika vacsorájává. Mindkét fél mindent elkövetett érte... De túl kellemetlen lett volna, pont egy nemzeti parkban kinyiffantani egy - egyébként párolt káposztával rendkívül finom - madarat.

Édes cucikám itt sem kívánt megmártózni a kristálytiszta és augusztusban is meglehetősen hűs vízben. Na jó, bokáig belement, vonakodva. 

De sokkal jobban szeretett volna átkelni a túlsó partra:

Vagy megpihenni egy csendes mellékágnál:

Esetleg ölben lenni, amíg lefényképezik őket az egyik vízesés fölött... ja, azért kell ölben lenni, mert kábé ezren topogtak "A Tökéletes Fénykép"-re várva:

Vagy gyakorolni egy kis láb mellé ülést a tanösvényen - végül is az oktató szerint bármilyen körülmények között tudni kell ülni. Ugye szerintetek is elég mostoha ez a körülmény?

És egy kevés pórázfegyelem, itt is. És mindenhol.

Véééégre egy pad... persze cucinak meg se kottyan (itt éppen gyíkot lát...):

A szállásra visszaérve jó giccses látvány fogadott bennünket...

A következő bejegyzésben pedig arról lesz szó, hogy amikor a fejünk felett lebeg a VIZSGANAP, akkor minden egyes pillanatot ki kell használni a gyakorlásra. Nincs megállás!

Szóval a következő blogbejegyzés címe: A jó pap is holtig, a foxi meg pláne... 

Hurrá, nyaralunk 3 - Találkozás doktor Dzsordzs Klúnival

Egy nyaralás nem csak örömöket, veszélyeket is hordoz. Igyekeztünk felkészülni. Indulás előtt konzultáltam állatorvosi szakértőnkkel, beszereztem a köhögés elleni szirupot (na szép... amikor meg úszás után köhögött a lány, inkább bepánikoltam, mint hogy lenyomjak a torkán -de rémes!- némi mézet...), lázcsillapítót, kötszert, fertőtlenítőt, hasmenés elleni szert, írattam szívféreg elleni cuccot (a fertőzés már a Mediterraneumban van - sőt, Szegedet is elérte...!) és indulás előtt Advantixoztam le a lányt. Minket baj nem érhet.

Ehhez képest Plecsni megerőltette a lábát a köves talajon és orvoshoz kellett vinni. Számítottam rá, de nem most. A terrier lányok hatalmas százaléka hordoz patellaficam-hajlamot, neki meg régi törése is van (igaz, a bordáján). A suliban is szóltak már, amikor egyszer kiszorultunk a murvás parkolóba, hogy ez nem jó nekik, fel-felkapdosta a lábát. Szóval, no panic, és a lány előélete is arra mutatott, hogy hát nem kíméli magát:

Ahogy már a kezdetekben is láthattátok a sztárfotón:

Cucikára kábé kétnaponta jön rá a foxiroham, amikor teljes gőzzel száguldozik fel-alá a lakásban, ronggyá rúgja a szőnyegeket. Fülig ér a szája tőle és cukin morog közben.
Korábban is örömmel repkedett, a híres vámpíros képpel az Állat és Ember pályázatán többek között Mekk Ellát is megnyerte:
  Ő Ella, itt egy padon ül:  
Ellával közös kalandjukról itt olvashattok:

No, hát ki vagyok én, hogy elvegyem az örömét... Amúgy is, nemsokára konzultálni fogunk specialistával, és ő vagy úgy ítéli Plecsni állapotát, hogy előzzünk meg egy nagyobb bajt műtéttel, vagy nem. Kiderül hamarosan.

Szóval kis cukorkánk egyik reggel félrelépett a kavicsos talajon (az úgynevezett " dalmát homok" durva kavicsot jelent) és felhúzott lábbal sántított, mint egy grillcsirke... Nem állt rá. Meg sem próbálta. Rémes volt. Riadóztattam a háziakat, orvost, de rögtön. Elindult a mediterrán riadólánc: nem ám a telefonkönyvből vagy internetről nézik ki a megfelelő szakembert. Dehogy. Házigazdánk töprengett egy keveset, majd a homlokára csapott, van egy barátja, aki szokott vadászni, az biztos tudja, hova kell menni. Felhívta. Nem veszi fel. Akkor felhívja a feleségét-anyósát-unokaöccsét. Hosszas magyarázás, hol? Tudod, ott a Józsiék mellett, ahol a Gézáék laktak régen... Ja, vagy úgy... Elmagyarázták az útvonalat, el se lehet téveszteni - azért adják meg a címet, GPS pontosabb... Rendelőt is felhívta, nagy szakértelemmel (és széles kézmozdulatokkal) magyarázta a dokinak a telefonba, mi a probléma. Kezdtem volna magam egy olasz operában érezni, ha nem lettem volna annyira megrettenve. Mi lesz a kicsikémmel???

Hozzáteszem, cucika a világon mindent, de mindent megtett, hogy kimenjen a lába - ami nem is csoda, ilyen talajon:
   

Na igen, a GPS jó helyre navigált, de a mondott utcában nincs 83-as szám. Van 82-es, 84-es (igen, ott volt valami magánrendelés, de közjegyzőé...), 81-es, 85-ös... Vissza a kályhához... No, hamar odataláltunk ám, nem egy nagy város, persze balra fordulni tilos, de egy olasz operában szinte kötelező elem...

A váró tele betegekkel. Jesszus, mikorra kerülünk sorra... Nem baj, de nem fogom hagyni, hogy hazaküldjenek vagy elém tolakodjanak... Ha kell, keresztbe fekszem az ajtóba, ráfonom magam a fogasra... Hahh, a Sugár csemegepultján edződtem a '80-as években, a soromat kivárom, de elém nem megy senki, az fix.

Ilyen lelkiállapotban talált az orvos, aki felbukkant, felmérni a türelemmel várakozókat. Igen, mutatott egy óriás spitzre, ő az, akit meglőttek? Engem a gazdája rezignáltsága rémített meg, aki nyugodtan bólintott, és közölte, hogy a múlt héten történt az eset. Miii??? Ezek itt így veszik a lőtt sebet??? Anyám, borogass. Szemre a mi kis ficamunk tűnt a legkönnyebb esetnek, ezért szólt az orvos, hogy jöjjünk mi, hamar végez legalább. Vagy túl fehér lehettem :-)

Akkurátusan letisztította a vizsgálóasztalt, végighallgatott, majd hozzálátott, hogy megvizsgálja a Lányt. Életem legrészletesebb vizsgálata volt... engem nem néztek még át ennyire aprólékosan. Centiről centire áttapogatta a lány lábát, bokától térdig, térdtől csípőig. Állva. Aztán fekve. Aztán emeljem fel a mellső lábait, vele szembe. Aztán támasszam a vállamnak, neki háttal. Közben görögtek le a kövek... aki ilyen alapos, az már hentes nem lehet... Szólt, hogy vakargassam a kutya hasát, attól megnyugszik.

A diagnózis: szerinte patella, de visszaugrott, ez ide-oda ugrálhat - most nem tud röntgent csinálni, csak hétfőn, de ha rosszabbodna, hozzuk rögtön. Valszeg műteni kell majd, de gondolja, hogy a saját orvosomhoz ragaszkodom majd otthon. Ha rosszabbodna, szívesen megcsinálja, de reméli, kihúzzuk a hazautazásig. Kérdezte, milyen a talaj otthon, hát igen, az itteniek kölyökkoruk óta szokják a murvát, nem csoda... Sajnálja, és igen, fájdalmas lehet, de most szerencsére visszaugrott, persze nem tartós a jelen állapot. De nyugodjak meg, azonnali jelleggel nem szükséges beavatkozni.

És amin igazán elképedtem: miközben magyarázott, nézte a Lány lábfejét. Kérdi, hány éves. Mondom. Mióta van nálunk? Mondom. Nézi, nézi... Kérdi, látom a lábtartását? Hogy kissé felfelé tartja a lábfejét? Mondom igen, láttam régen is, de a hosszú ujjai-körmei miatt gondoltam, hogy hát ez ilyen. Mutatja a kezén, ugye látom, hogyan kéne kinéznie. No, azt mondja, ilyen lábat olyan kutyákon lát, akik kicsi korukban, amikor fejlődtek-erősödtek a csontjai, ízületei, nem kaptak megfelelően vitamin- és ásványianyagdús táplálékot. És ezt nem azért mondta, mert rám akart volna tukmálni valami cuccot - konkrétan elkomorult az arca. Sajnálta a Plecsnit, hogy itt ez az ugribugri kislány, aki nem kapta meg könyökkorában, amit kellett volna... Ajánlotta persze, adjunk táplálékkiegészítőt, de az orvosunk majd biztos mond olyat, amit otthon kapni.

A vizsgálatért pedig nem kért pénzt: "Hiszen nem csináltam semmit..." Átvillant az agyamon, hogy a gumikesztyű, az asztalmosás, az ideje... Otthon ki végezne ingyen-vizsgálatot? Pláne külföldinek?

Hazafelé autózva Ember megszólal: - Tudod, van az az orvos... Én - ??? Ő:  - Tudoood, abból a kórházas sorozatból...  Én: - ??? Ő: - Az a sorozat, amiben van az a doki... Nekem zakatolnak a kerekek odabent... mire gondol... nem nézünk kórházas sorozatokat... Ő: - Van az a doki, akiért bomlanak a nők, tudoooood!  Én: - ??? Ő: - Hát nem pont úgy nézett ki a doki?
Hoppá... most esett le... Tényleg!!! Na, ezt kapjátok ki: Cucikát maga a horvát doktor Dzsordzs Klúni vizsgálta! És ahogy Ragacs Főnöke mondta: ráadásul még jóóól végig is tapogatta a kisasszonyt...
Naaa, lehet jönni irigykedni!!! 



A nagybeteg rögtön levette a helyzetet, és délutánra igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Már, hogy a zavartalan gyógyulásért ugye mindent... Igen, nálunk a kutya alapban nem mehet fel bútorra. Igen, a fotel húsz centi tömény szivacs... És igen, ezt a pléd NEM Plecsni plédje. És igen, az a sárga mintás kék izé a feneke alatt, az az én egyik könnyű, pamut nyári felsőm, a háttámlán volt... Ó igen: és mindezek alatt, az a világoskék izé, az meg egy díszpárna is...








Miután kialudta magát, kapott egy kis vitamint és napfürdőt vett. Hát nem megérte az a kis ficam???
 

Sajnos a doktor úrról nem készült fotó. De valahogy így néz ki:

(forrás: omg.yahoo.com)

Még mindig van tovább... Következő epizódunk címe: Csak semmi sport, uraim!