A boldog, békés Karácsonyunk Szenteste délutánján egy, a fejemtől majd' öt méterre elrepülő üres borosüveggel kezdődött, a séta alatt. Rögtön Kassák Lajos és a nikkel szamovár jutott eszembe. Hiába, az ember vészhelyzetben mindig kapaszkodjon valami szépbe :-P Meg abba, hogy valaki nagyon vigyázott ránk, hogy az az öt méter megvolt!
Ma pedig, Karácsony első napján, Anyósomékhoz készülődünk. Lillusnak megvan az a ki tudja, honnan eredő traumája, hogy utazáskor, csomagoláskor bepánikol. Ésszerűtlenül rohangál, szökni próbál, nyüszít, liheg, szenved. Kajára, tiltásra, figyelemelterelésre nem reagál.
Már tegnap, a fa díszítése alatt is befeszült, de anyuékhoz mentünk át, így egy "jön a kutya is!" varázsmondattal megnyugodott.
Most nem tudjuk vinni, mert múltkor egyszer köszönés helyett majdnem letépte a puli fülét... nem erőltetném a barátkozást...
Kihordtuk a cuccokat az előszobába és sajnos van közte egy nagyon nagy doboz is. Ami kiverte a biztosítékot cucinál. Sebaj, Jan Fennel, zen, nyugalom, odahívtam, leültem a kanapéra, nyugalmat sugározni. Bejött? Naná. Lillus felugrott (kis takarója nélkül, tök' tilosban, tojt rá) és sivítva, nyüszítve, mindenféle módon magyarázta, hogy "Gazdiiii, a Gazdiiii, kiment az ajtón, ott, azon az ajtón, cuccokkal! Eltűnt!!!! Itt fognak hagyni!!!! Itt fognak hagyniiiiii!!!" Zihált, tiszta sokkos volt.
Két opció volt: elmegyünk és hagyjuk üvölteni estig, vagy bekönyörgöm anyuékhoz, napközibe.
Szigorúan hivatalosan, az első megoldás lenne a jó. Otthagyni, üvölteni, leülni a lépcsőházban és amikor elhallgat, visszamenni hozzá. De még elég jóban vagyunk a szomszédokkal, meg aztán, hát nem helyezhetjük át a Karácsonyt...
Anyuék még nem vigyáztak Lillusra, aki hát nem Orsika. Lop, bemegy, felugrik,megnéz, megkóstol, kinyit, belelép. Utcán meg hát kissé erősen kontrollálandó. Persze vállalták :-) Könnyített változat, hogy sétaidőre visszaérünk és pisilve-kakilva szállítottuk le...
Most már remélem csak azzal kell számolni, hogy egy vágósúlyban lévő, gyomorrontott malacot fogunk visszakapni...
Kibírtam, hogy csak egyszer telefonáltam odafelé útról. Ebéd után Anyum hívott, hogy minden rendben van, a kutya ugyan párszor megszaglászta a bejárati ajtót, de aztán más érdekes dolgok után nézett, és hogy nagyon rendesen viselkedik. Na, most már tuti, hogy ebből legalább két napos koplalás lesz!
Induláskor telefonáltam, hogy később érünk majd; Anyu gyanúsan gyorsan tette le a telefont. Gondolkodtam, hogy vajon hanyadik törött, asztalról lerúgott edénynél tarthatnak. Biztosan éppen valamit feltöröl, lemos, felmos vagy hatástalanít.
Befutottunk. Csengő. Átfutott az agyamon, hogy a folyosó erkélykorlátja alatt kifér a feje. Vajon emlékeznek rá otthon, hogy Orsika egyszer kihasalt és fentről nézte a járókelőket? Utána bedeszkáztuk a folyosót. Ha kijönnek ajtót nyitni, ugye addig bent tartják a kutyát? Amilyen lökött, ez ki akarna nézni. Esetleg leugrani. Jézusom. Be kell ugranom és ellökni a kutyát, be a lakás felé.
A tejüvegen át egy kicsi alak közeleg és erős zihálás hallatszik. Anyukám az, és azért kicsi, mert lehajolva két kézzel fogja a vadállat nyakörvét. Lilluska zihál, mert őt aztán nem érdekli a fojtónyakörv.
Kicsiny malacka röpködött. Konkrétan nem lehetett látni a farkát, csak a fekete részét. Majd' szétesett, úgy ugrált, csóvált, mint az eszelős, lábujjhegyen tombolt, bújt, szagolt, mászott, ugrált. Ennyire még nem láttam örülni. Megható volt :-) Aztán levágott egy hatalmas foxirohamot, félre kellett húzódnom, mert ha belém csapódik, tuti a csontomat töri :-) A végén persze a medve is kapott egy adagot az örömmámorból...
Mesélték, hogy nagyon rendes volt, csak amikor Anyukám kiment a konyhába főzni, levágott egy közepes hisztit. Ezt leszámítva szépen aludt délután, és hétkor, amikorra ígértük, hogy jövünk, járkálni kezdett... cukor egy jószág. Megható volt, hogy ennyire ragaszkodik és így tud örülni :-).
