Kezd oldódni és trógerkodni. Úgy örültem reggel, hogy -most először- nem sündörgött, amikor elmentünk itthonról, hanem nyugodtan, magától szépen beült a kosarába, amikor felvettük a (nem sétás) kabátot.
A kis napirendje is kialakulóban. Ennek a hosszú hétvégén annyira azért nem örülök, mert hatkor arra ébredek, hogy kopognak a kis körmei. Ha nem mozdulok, akkor csörög a bilétájával. Végső érvként tüsszenteni szokott... Ó, hát nem ébresztget, azt ő nem meri, ezek pusztán fiziológiai jelenségek...
Ma amíg itthon volt egyedül, leszerkesztette az egyik plüssállatot a szőnyegre (még egyben van és nem nyálas), és bizonyos jelek arra mutatnak, hogy az asztalra is felment körülnézni. A birsalmasajtot viszont továbbra sem szereti. Talán mert nem tányéron tartjuk.
A szobába bevonszolt pórázon már nem lepődöm meg, azt mindennap csinálja.
Persze amikor hazaérve rákérdeztünk, hogy mi is ez a kiállítás a szoba közepén, a jószág rögtön hanyattvágta magát. Tudja ő, csak próbálkozik...
Próbálkozik, mint tipikus foxi. Elkezdtünk odafigyelést fejlesztő és kombinációs játékokat játszani, és ismerkedünk a klikker használatával is. Az egyik játéknál falatot rejtünk el egy tálka alá, és három másik tálka közé keverjük, Plecsninek meg meg kell találnia, melyik alatt van. Kezdetben sorra szaglászta-felborogatta őket, de mára rájött, hogy hoppá, ez egy játék, és átlagban a második szaglásra be is jelez. Gondoltam, itt az idő nehezíteni, elküldtem messzebbre, a szőnyeg szélére leülni. Ugye milyen szépen hangzik? Pedig egy-egy fordulónál ezzel telik a legtöbb idő :-) És észrevettem, hogy kis trógerünk - les... így könnyű...!
No, nehezítsünk tovább: kis bogárkámmal irány az előszoba, leültettem, letöröltem a csepegő izzadságot, vissza a szobába elrejteni a falatot, aztán a vállam fölött kukucskáló foxifajzatot visszatoloncoltam az előszobába. Ismételten letöröltem az izzadságot és eldugtam a falatot, pillanatonként emlékeztetve a jószágot, hogy ülve maradjon. Be is jött a dolog, de harmadjára kicsiny lelkemből előtört a polgárjogi harcos. Tüntetőleg nem ült le, és nagy kerek bociszemekkel vizsgálgatni kezdte az előszobaszekrény sarkát, mintha most látná először. Utána a bejárati ajtót szemlélte tüzetesen, megtanulmányozta a lábkörmeit, majd bocsánatkérően nézett, hogy ja, ja, biztos akarok valamit, de hát ő nem beszél ember, ő egy igen bájos, oktondi jószág, aki szívesen oszt puszit, de áruljam már el, mi a franc az az "ül!"?
Ilyenkor az ember erősen ráharap a nyelvére, hogy ne törjön fel a röhögés...
A kezemben volt egy másik falat... felemeltem és csámcsogni kezdtem. Ha te úgy, akkor én meg így, megeszem a falatodat... hát, ha pillantással a foxi ölni tudna... és nagy sóhajjal csak letette a popsiját!
Klikkerrel gyönyörűen labdázunk a szobában. A "kérem"-re leteszi, a "kezembe!"-re pedig az elé nyújtott tenyerembe pottyantja. Nagy a kísértés klikkelni, ha az ölembe teszi, vagy ha nagy hévvel megérkezve felkapaszkodik és a ragacsos, nyálas lasztit a gyomromba nyomja, de csak a pracli ér pontot. Egy zaj, mozdulat hamar eltereli a figyelmét; sokszor csak leejti elém és fülel-szagol a zavaró elem irányába. Ilyenkor nehéz rávenni, hogy igenis emelje fel a lasztit, adja a kezembe, fejezzük be a gyakorlatot. Utcán azért ez jelenleg még lehetetlen volna.
Plecsni felfázott az elmúlt napokban ránk zúdult esős-ködös-nyirkos időben. Ellenérzéseim vannak a kutyaruhák iránt, de nagyon úgy tűnik, hogy be kell szereznünk egyet. Meleg plédet kapott a kosarába a takarója alá, imádja - valahogy azóta nem is akaródzik felmennie a kanapéra.
Kutyákkal nagyon rosszul jön ki. Minden szembejövő kutyára acsarkodik. Sétán kertes házas övezetben direkt odamegy a kerítésekhez, hátha rendre lehet utasítani az ottlakót. Egy nagyon kedves vizsla odajött hozzánk egyik nap, köszönni, szaglászni, egy jó kis kergetőzés reményében - csúnyán letorkollta Plecsni. Sajnos traumatikus élményei lettek az elmúlt hetekben, ami instabillá tette a fajtársak iránt. Pár utcányira van egy jó nevű kutyasuli, tervezzük a beiratkozást, ha kigyógyult a felfázásból.
