Kommunikáció, olyan sokszor mondjuk, de mi az? Barátunk, a wikipédia szerint az információcsere folyamata egy közös jel, jelrendszer segítségével. Kísértetiesen hasonlóan definiáltuk a beszédet is annakidején a nyelvészet órákon az egyetemen... Kell hozzá egy adó, egy vevő, meg egy közvetítő közeg. Eszembe jutott közben Saussure is, (hö? ki a rák is az? hát egy keményített galléros 19. századi úriember, akinek olyannyira nem kellett a napi betevő megszerzésén munkálkodnia, hogy futotta neki különböző úttörő, nyelvészeti elméletekkel foglalkozni), meg a korszakalkotó felfedezése a nyelv és a beszéd különbözőségén...
Hát igen, ez különbözteti meg az ember az állatoktól, hogy tudunk beszélni. Meg, van az a régi vicc, amikor az állatorvos megbetegszik és elmegy a körzetihez, aki felteszi neki a szokásos kérdést, hogy - Mi a panasza? Mire az állatorvos: - Ja, hát így könnyű...!
Szóval értem én, bazi nehéz lehet cucikának, rájönni, hogy olykor mit is akarunk tőle. Ráadásul a kommunikáció feltételez némi kétirányúságot is, márpedig kicsi aranyosunk öléggé önálló egy egyéniség. Ezen a téren is hendikeppel indult - fájóan gyorsan és ügyesen dekódolta, egész közelmúltig, a mimikát és gesztusokat, a beszédhez képest. Tuuuudoooom, hogy alapban nagyobb százalékban értik a kutyák a kéz-, testjeleket, mint a verbális kommunikációt, de akkor is. Következtethetünk arra, hogy ahonnan jött, ott elég korlátozottan beszéltek hozzá. Éveken át.
Miért hozom fel ezt az egészet: nemrég a Facebook-on megismerkedtem egy "kollégával" az egyik kutyatrükkös topicban, aki pontról pontra olyan nehézségekkel találkozik, mint mi Plecsnivel. Csak neki egy mentett jagdja van. Terrier-terrier. Nagyon érdekes és tanulságos, hogy a topic tagjai nehezen tudtak terrierre is ráhúzható tanácsot adni neki. Nem lepett meg, mert, hát, nem a levegőbe beszélek (ja de igen... az a közvetítő közeg...
), amikor azt mondom, hogy a foxi egy tündércukor-bőrbe bújtatott medve... Akivel nem lehet csak medveként, vagy csak tündércukorként bánni. És a bánásmód jelentékeny része a közös kommunikáció kialakítása. Érteni kell, mit akar, és neki értenie bennünket. Nem könnyű ám kialakítani ezt olyan kutyákkal, akiket valami félredobott sarokban, dudvaként/szobanövényként növeltek fel, emellett nagy önállósággal és igen kemény fejjel rendelkeznek... Olyan jó volt megbeszélni az újdonsült ismerőssel a közös "tüneteket", és látni, ki hol tart a "medvéje" megszelidítésében :-)Amit újabban nagyon bírok a Lányban, az a nyafogás. Látja, hogy úgy odavagyunk ezért a hangokkal történő kommunikációért, hát akkor ő is ad ki valamit, amit tud. Ugatni a lakásban nem szabad, nosza, akkor nyafogjunk. Amikor nagyon akar valamit és mindent bevet, hogy rábírjon. Ilyenkor jön a ki-be futkosás, a szőnyeg közepén vagy a kosárban-hempergés morgással, azután a "végső érv": leül, kicsit tipródik, emelgeti a lábait, vakaródzik és rázendít egy kis halk, udvarias, de igen eltökélt, felcsattanó nyáváváááhááhá-ra. Ami nem ugatás, nem morgás, nem nyüszítés, hanem konkrétan nyávogás. A süngyilkos, vízilótrappoló ilyenkor átvált színházi primadonna-üzemmódba.
Apropó, ugatás. Lakásban nagy harag van belőle, viszont annyira vonzzák őt a csukott ablakon beszűrődő "telefonhívások", hogy nem bírja megállni, hogy ne válaszoljon. De érti és tudja, hogy nem szabad, így ügyes kompromisszumot alakítottunk ki: nagyon halkan és nagyon röviden reagál, pici morgással. Mi jelezzük erre, hogy köszi, hallottuk, innen átvesszük, és szent a béke.
Ennél sokkal cukibb, amikor álmában ugat. Csukott szájjal. Újabban egyre gyakrabban fordul elő. Sajnos éjszaka kellős közepén is... Csuklás- vagy öklendezésszerű halk hangocska, olyan, bouiiiipp, bouiiiipp... Aranyos nagyon, olyan, mintha valaki egy szivacspárnán keresztül ugatna és morogna egyszerre.
A játék közbeni műmorgása is nagyon aranyos, bár kissé vérfagyasztó. Ismerni kell őt ahhoz, hogy ne keverjük össze az igazi, vérbeli morgással. De lehet, hogy csak az az oka, hogy kicsit mélyebb a hangja, mint amit törékeny kis termete és kislány mivolta miatt feltételeznénk. Úgy bele tud melegedni a kólás medve cibálásába (Áginak köszönjük az utánpótlást!), hogy ugatásig elragadtatja magát.
Dicséretes, hogy egyre szabadabban és nagyobb kedvvel használja az igazi, kutyának való jeleket. Ilyen a játékra hívó meghajlásos testtartás, a hónalj a földön, feneke az egekben, farok csóvál, gombszemek csillognak. Meg a kis tánclépéses tipegés, ha egy felkapott játékkal próbál kergetőzésre invitálni...
Na, uccu.
