Ott kezdem, hogy januárban elutaztunk egy hétre, és óriási szerencsénkre egy ismerős pár, akiknél Plecsni töltött már néhány hetet, elvállalta, hogy ez alatt az idő alatt vigyáznak rá. A lányzót eltranszportáltuk a stafírungjával együtt, és mellékeltünk egy terjengős irományt is a heppjeivel, új szokásaival, az eddig tanultakkal és a korrepetálnivalókkal. Konkrétan, mint amikor az alsótagozatost nyaralni küldik...
Két napig bírtam, hogy ne zaklassam őket kérdésekkel - hiszen szólnának, ha baj lenne, a Fajtamentésnek is, és innen, több száz km távolságából nem is tudnánk érdemben tenni. De aztán pár sms erejéig mégis megnyugtattam a lelkiismeretemet. Plecsni természetesen kitűnően volt, lelkesen okosodott, és amikor hazatértünk, egy határozottan jólnevelt, nyugodt, kiegyensúlyozott ebzetet kaptunk vissza. Nem tudok elég hálás lenni Móniéknak mindezért!
Suliba azóta is járunk. Első óriási fegyvertény, hogy a kiképző kutyáját nem bántja a Plecsni. Szigorúan csak zárt, atombiztos kerítéssel ellátott térben elengedve, nem érzi a póráz okozta feszültséget, ez jót tesz neki. Engedi, hogy Pasa szagolgassa (ugyan pattanásig feszülő idegekkel...), de nem balhézik. Természetesen nálam, pórázon, bárkivel találkozva acsarog, balhézik...
Ugye az alapvetés az, hogy a kutya hibáiért a gazdinál van a bibi... És igen, a hiba ott kezdődik, hogy ha kutyával találkozunk, bizony ott van bennem az a félsz, hogy jajistenem, nehogy bántsa... És volt olyan sétánk, amikor kipihenve, örömmel vittem le, hófedte nyugalom körös-körül - láss csodát, Plecsni bébi laza pórázon, nem húzva, szellemeket nem látva (minden árnyékban, kukában, táskában potenciális célpontot sejt), szóval jókutyamód viselkedett...Az öt szabály állandó feladatot ad. Néhányukkal már jól haladunk:
Étel, etetés: minden etetésnél belecsámcsogok a táljába, hogy lássa, a dominánsok esznek először. Szépen beáll a sarokba ilyenkor, fixírozza a pálmát és nem mer rámnézni. Pedig semmi atrocitás nem érte, a legelső alkalommal guggolva odébbtoltam kézzel. Rögtön levette az üzenetet. Néha kitekinget, hogy lássa, szabad-e már a tányérja, és ha igen, már jön is, mint akit zsinóron húznak.
A személyes tér: ha mi eszünk, kutyulinak a szőnyegen a helye, nem jöhet le róla a konyhakőre. Próbálkozik lelkesen, de rászólásra (Höööömmmm!) visszavesz. Pár napja már szépen, szfinxesen le is fekszik! Tehát Őközpontúsága nem hype-ol, nem hisztizik, nem követeli a figyelmet, kaját, bármit.
Ajtó: hazafelé jövet tökéletes. A folyosón, a szomszéd ajtaja előtt tipródva várja, hogy elhangozzon a bűvös "jöhetsz", amire repülőrajtot vesz és fejestugrik a lakásba. Kifelé menet jobb napokon majd' orraesik, úgy szagol bele a külvilágba, de nem lépi át a küszöböt. Rosszabb napokon elbódulva rongyol kifelé - ilyenkor szépen azonnal helyre kell tenni...
És néhányuk még kihívást jelent:
Póráz, láb mellett követés: random váltakozik az egész jó és a katasztrófa között. Az utcán minden elvonja a figyelmét. Nagyon okos, tudja, hogy egy-egy visszafordulás meddig tart, mintha olvasna a fejünkben. Nehéz ügy.
Ötperces szabály: hazaérve öt percig nem szabad tudomást venni a kutyáról. Ez sem könnyű, amikor egy szeretetrohamos tündérvirág fülig érő szájjal azon igyekszik, hogy megpusziljon, és ezért nem átall másfél métereseket is ugrani az orrodig...
