Mozgalmas Karácsonyunk volt, pár napra elutaztunk síelni, és természetesen Plecsni is jött velünk. Tavaly Móniék gondjaira bíztuk, akik remekül gondoskodtak róla, de egyrészt nem szerettem volna visszaélni a kedvességükkel, hogy ismét a nyakukba sózzuk a Kislányt, másrészt naponta többször sms-eztünk, hogy hogy van, nem szomorú-e (naná, hogy nem volt...!), eszik-e rendesen (naná...!), bírnak-e vele (bírtak...). Szóval találtunk "háziállat megengedett"-szállást. A háziaknak volt egy gyönyörű, vörös perzsájuk... Amikor megláttam, balsejtelmek kezdtek gyötörni. Na de ne szaladjunk előre...
A nyaraláskor megtapasztaltuk, hogy a kicsike konkrétan önkívületig kétségbeesik, amikor meglátja az utazótáskákat, a célirányos pakolást. Nem egyszerű dolog levinni se a holmikat az autóba, mert cucika láb alatt van. Ha meg bezárjuk a szobába, úgy üvölt, mint a sakál. Ha vele maradunk a bezárt szobában, nem üvölt. Csak zihál, rohan fel-alá, aggódik, tipródik és nyüszít... nem nyugtatja meg a jelenlét, csak ha mindketten "megvagyunk". Ez mindig egy elég nehéz menet. Ahol régebben lakott, ott vagy otthagyták, vagy veszekedős, teátrális elköltözések, vagy menekülések voltak... nem akarom tudni. Csak jó lenne, ha ő sem tudna róla...
No, szokás szerint Fehérvárig dúdolgatott az autóban. Kell neki az az első száz kilométer, hogy észrevegye, nem fogunk hamarabb megérkezni akkor sem, ha izgága nyüszítéssel siettet. Ujjongásszámba ment, amikor egyszer-egyszer leheveredett a ketrecében.
Pici alpesi faluban voltunk, nagyon szép apartmant kaptunk a földszinten. Első dolgunk volt megnézni, hogy a franciaablakok teljesen biztonságosan záródnak-e (igen), nem tudja-e kipiszkálni (nem), csak utána jött a futó gondolat, hogy tejóég, totál össze fogja orrozni az üveget. A házigazda biztosított róla, hogy a cicájuk nem jön be, ha látja a kutyát, de ugye-ugye az ablakon keresztül sem jut majd eszébe incselkedni, ugye???
Rutinosak voltunk: a kanapét kipapíroztuk kutyapelenkával, hogyha bosszút szeretne állni rajtunk amiatt, hogy otthagyjuk, amíg kimegyünk a pályára, hát ne essen nagy kár a bútorokban; pipa. A kosara ment az egyik fotelba, pipa; a másik fotelt meg átvittük a hálószobába; ez is pipa.
Első nap cucika megelégedett azzal, hogy széjjelrúgta a pelenkákat a kanapén, meg az asztalterítőt is egy picit. Másik nap pedig ez a látvány fogadott:
Mit kell ezen nézni? Na hát a nagypárnát, a közepén azzal a csinos, Plecsni-méretű mélyedéssel. Ugyan az egyik fotelban a kosara, a másikban a jó kis RC-takarója, dehát az uncsi. Kicsi lányunk feltérképezte a területet és megállapította, hogy a párna csak neki lehetett odakészítve. Alkalmas fészekkészítésre, és jó meleg, meg puha. Ja, és amikor megérkeztünk, a kutya ugyan az ajtóban csóválva fogadott, de a párna konkrétan testmeleg volt :-) És ez így ment minden nap... 
Egyik nap éppen jövünk haza sétából, amikor is a házba bejövet átzsilipeltem a Lányt a bejárati és a meleg-benttartó közbülső ajtón (rajta felirat: "Mindig csukva kell tartani!"). Tündéri foltos kiskutya éktelen sivalkodásba fogott. Mint akit nyúznak. És igen, ott volt ő, a cica, kellően felpúpozott állapotban a lépcsőn. No, egyszerre parancsoltam csendre a Lányt és próbáltam elhessegetni a macskát. Nem hallottátok még, olyan hangot bír kiadni "dermedtre ugatás" címszó alatt, amit bizony nagyon sokan félreértenek. Itt is kipattant az ajtó és futva érkezett a házinéni, igen riadt arccal... Készen arra, hogy először hozzám vág egy dísztárgyat, aztán rámhívja az állatvédőket, mert tuti, hogy éppen elevenen nyúzom ezt a szerencsétlen, ártatlan kiskutyát... Na eddigre sikerült befogni Lilocska száját (csak tompa nyöffenések hallatszottak), és zavart mosollyal magyaráztam a hölgynek, hogy hát sajnos kicsikénk meglátta a cicát. Házinéninek leesett, hogy hát igen, cicák és kutyák nem mindig jönnek ki, de tévesen azt hitte, hogy bogárkánk megijedt a macsektől, bájosan magyarázni kezdte neki, hogy jaj, hát az csak a cica...
Vicces lett volna, ha nem kellett volna arra is vigyázni, hogy malackánk a nagy kapálózásban le ne rántsa a karácsonyi terítőcskés kisasztal tartalmát az előtérben, hogy azon átvetve magát nyakát szegje a cicusnak... De végül sikerült elnavigálni onnan.
A hely további meglepetéseket is tartogatott. Egyik sétánk során az ötemeletes "toronyház" mögött kitömött szarvast láttunk meg. Az osztrákok tudnak cuki dolgokat kiállítani a kertjeikben, sokszor a giccs határait is súrolva, de azért, szarvast? Az már csöppet túlzás! Aztán a jószág megmozdult.Aztán többen lett:
Na ja, van, aki a hátsó kertjében errefelé egy komplett szarvascsordát tart. Lilocska először nézte, méretgette őket, az orra úszott a levegőben. Ilyen furcsa szerzeteket még nem látott. Latolgatta, hogy ezek vajon ehetőek, vagy tisztelnivalóak? Aztán, amikor megmozdult az egyik nagy lapátos, úgy döntött, hogy ezek biza zsákmányállatok, nosza, fogjuk meg őket! Picit visszapattant a póráz végéről, de rendületlenül követelte, hogy szaladjunk oda! Persze a lapátosok kettőt léptek és elnyelte őket az erdő. 
Itt esett meg, hogy egyetlen egy alkalommal felhívtuk Plecsnit a kanapéra. Egyébként szigorúan tilos a bútorokon tartózkodnia; szépen tiszteletben tartja. Már, a jelenlétünkben... Amikor odahívtam, nézett, zavartan és nagyon örült, kínosan ügyelt, nehogy valami rosszallnivalót csináljon. Nagyon-néha érdemes kivételt tenni. Amikor hazafelé pakoltunk, akkor a fotelban ültem le vele, és bevált - nem sivalkodott és aggódott annyira, mint az odafelé-készülődéskor.
A szilveszteri durrogtatást nagyon szépen viselte; tulajdonképpen fel sem vette. Ami zavarta viszont, illetve nagyon felkeltette a figyelmét, a durrogásoktól megijedt kutyák távoli ugatása. Valahogy, fordítva van bekötve ez a kutya!
