Hurrá, nyaralunk 2 - Kőfalak, fenyő, tenger... avagy szalámi a szekrényben, kutya a szatorban

Tribunj kis dalmát halászfaluból kinőtt üdülővároska, jellegzetes terméskőből épült ősrégi házakkal; XV. századi része egy pindur szigetre épült, az "új" városrész hegyen foglal helyet. Kitűnő sportolás reggelente elzarándokolni a - logikusan - nagyon távolra települt pékségbe, aztán visszakapaszkodni hegynek fel. Ilyen esetekre elengedhetetlen útitárs egy engedetlen foxi, aki örömmel belefekszik a hámba és felhúz az emelkedőn.

Félúton volt egy üres telek, lánccal lezárva. Reggeli előtt gyakorolgattunk egy kis át-hopi - t...

Itt is, mint Dalmáciában általában, minden tele van fenyővel. Meg fenyőtüskével. Meg tobozzal. Plecsnit elképesztően érdekelték a tobozok. Patkánynak nézte az elsőt, óvatlanul az út közepén sziesztázó, fekete zsákmánynak, de valami más, édes-érdekes szaga volt. Mámorosan bírt turkálni a lehullott tüskék között. Jelzem, a mai napig találok fekete kemény csomókat a szőrében, amitől megijedek, nem kullancs-e, aztán megtapintva érzem, hogy ragad. És gyantaszaga van.


Plecsninek bejött Dalmácia. Még szerencse. Állandóan friss, nedves tengeri levegő, finom meleg napsütés a régi csonttörésére (imád napozni), szereti a fügét, a város tele van alacsony kőfalakkal, amiket arra találtak ki, hogy Plecsnike felugorva távolabbra lásson a tetejükről. Továbbá a város biztosít napi 1-4 macskát, változó helyeken szétszórva, őket fel kell kutatni, megkergetni, de legalábbis fejhangon visítva dermedtre ugatni. Alapban a feladat akkor számít teljesítettnek, ha cicusok fejvesztve menekülőre fogják. Csak azok a csupafej-csupaláb balkáni macskák, azok aztán megátalkodottak. Napoznak rendületlen. Fütyülnek széjjelugrani. Hát volt ezeknek gyerekszobájuk, emberek? Hát ebben a városban nem ismerik a macskák a rendet? Na hiszen... muszáj lesz átírni a szabályokat... legyen a feladat akkor teljesítve, ha 2 vagy több szörnyülködő fej néz ki különböző ablakokon, jó?

 

 Szereti a fügét.

 ... itt pedig végigtekint a birodalmán, egy kőfalról.

Na most, adva van egy otthonos, világos, egyterű kétszemélyes apartman. Imádom a horvát apartmanok felszereltségét, általában tele vannak rengeteg fajta pohárral (na ja, engem is asztal körül kergettek otthon, ha a vörösbort véletlenül fehérboros pohárból ittam - ugye hogy Benneteket is?), totál fölösleges, sokféle alakú tálakkal (mert azt a kétkiló barackot és félkiló fügét nem lehet sima lapostányéron tartani) és van az az elmaradhatatlan egyfülű, autentikusan sárgaréz, ma már zománcos vagy teflonos, kávékiöntőre emlékeztető török kávé-főzőedény is. Csupa-csupa elengedhetetlen holmi.



A zuhanyzónak nagy hasznát vettük. Egész rutinos lettem abban, hogyan kell egy vonakodó ebet térddel az ajtóhoz rögzíteni, miközben egyik kezemmel a zuhanyrózsát fogom, másik kezemmel lelkesen tisztítom a bundáját a sós víztől. Amibe mellesleg igen kelletlenül ment bele és nem találta kellően szórakoztatónak. Igen, a barna foltok a zuhanyba helyezés közben kerültek a lábamra. Sár.

Szóval, a hely egyterű. Ergo minden ehetőt vagy ehetőnek látszót el kell zárni. Így került a szalámi a ruhásszekrénybe a reméljük-nem-kell-gyógyszerekkel, rágcsákkal; a kenyér a tányérok közé, kutyakaja a szekrény tetejére. Nem hoztuk az RC-s mérőpoharát... sebaj, minek van az a hat mintás pohárka? Pont méret. Hoppá, és csak egy tálkát hoztunk a Lánynak. Sebaj, a rengeteg fölös tál között találtunk egy levélforma, zöld, talán sósmogyorónak valót is. Nosza, Plecsni úri módon, üvegtálkából fog étkezni!


Jesszus, a franciaágy, plusz cuci bepisilő hajlama. És emlékszem még a telibeáztatott ebédlőasztalra is otthon. Nosza, minden délelőtti csobbanás előtt volt buzgó beágyazás, ágy hermetikus lefedése kutyapelussal (hoztunk vagy huszat), lerögzítése ízléses, virágos ágytakaróval (hoztuk). Ezen kívül a kiságyát felrakni az egyetlen fotelre, hadd tobzódjon a "tilos, de szabad" felugrálással.




Plecsni a meglepetések bajnoka. Minden áldott esetben gyűrötten találtuk az ágytakarót, de csak egy sor lábacskanyommal. A napokban újólag felfedezte a ketrecét, mióta rápakoltunk mindenfélét (kis apartmanban kincset ér a vízszintes felület). Tuti búvóhely a sarokban. A déli sziesztájára gyakran oda vonult vissza:

De azért mégse ő lenne, ha rendeskutya módjára házikójában szenderegne gazdik távollétében.
Óóó jeee... a kisszekrényen a sporttáskámban valahogy olyan egy szintben vannak a ruhák... és jééé, milyen melegek, pedig nem süt oda a nap... és jééé, mennyire kutyaszőrös minden ruhám, ami felül van... és milyen alvófoxi szaguk van...!

Ezt a jó kis nyaralós szokását aztán itthon is folytatta...

Tovább is van... mondjam még?

Hurrá, nyaralunk 1 - az Út

Imádom "a kályhától" kezdeni a történeteimet :-) Kedves Olvasó, igen, galád módon most ki is fogom használni összes auktori előnyömet, már ami a bő lére eresztést illeti, de kérlek, ne vedd zokon. Végül is, az élményeinket fogom taglalni. Legott.

Több hónapnyi szocializációs és agressziókezelési terápia után az oktatónk, Kresi (konkrétan imába foglalom a nevét és összes belénk fektetett energiáját!) közölte, hogy cucika iskolaérett. Terápiázhatunk még, de innen tovább már nem fejlődik a Lány, a foglalkozások elérték a célt; innen már a suli ad többet.
Mi meg naná, hogy akarunk alapfokra, aztán meg középfokra menni a Lánnyal. Főleg, hogy középfokon van a fegyelmező, arra meg oltári nagy szüksége/ünk van. Meg hát ugye az úgy van, hogy alapfok-középfok-életmód, és ezt a higanymozgású duracellnyúlevőt a Teremtő is agilitybajnoknak szánta... csak nehéz úgy agilityre menni, ha az ember kutyája visszahívhatatlan és szociális készségei Rejtő Jenő középsúlyú kocsmai verekedőinek szakmaiságára szorítkoznak.

Nadeviszont. A következő csoport nyáron van. Nyáron meg nyaral az ember.Akkor mi legyen? Menjünk majd ősszel? De addig kiesik a gyakorlatból, megkopik a pályamorál, lankad a munkakedve. Tehát, kezdjünk bele, oszt' meglátjuk, meddig jutunk. A foxi nem versenyjuhász, úgyis képtelenség a gyors eredmény, úgyis jó esetben pótvizsgáznunk kell, reálisan meg, lássuk be, kinéz egy újrajárás. Bőven. Így hát beiratkoztunk a nyári alapfokú tanfolyamra,de csak az első nyolc órán tudtunk aktívan ott lenni.

Megkaptuk az oktatónktól is az áment: menjünk, nyaraljunk. Kövessük az emailben küldött órai összefoglalókat, gyakoroljunk. Vizsgára mindenképpen menjünk. Sokszor a gazdik idegeskedik el a dolgot, nem szégyen a pótvizsga sem. (Haha... nem ezen múlik... Ha sikerül "bekapcsolni" a lányt, gyönyörűen dolgozik, bárhol. Ha nem sikerül, nincs az a májkrém, ami rábírja...)

Szóval a suli negyedik hete után szedtük a cókmókunkat, könnyes búcsúval távoztunk. Féltem az utazástól nagyon -- lányocska a városon belül is bömböl a ketrecében. Mi lesz itt egy nyolcórás út alatt? Sokkot fog kapni! De minimum bereked. Meg elgémberedik az ácsorgástól.
Emberem sztoikus nyugalommal biztosított a Dolby Stereo áldásairól. Meg arról is, hogy a kutya nem hülye. Nem csinál olyat, ami káros neki. (na jó... a sünszétszedés, az kivétel). Megvéleménykutattam a foxis közösséget: úgy jobb-e, ha kilát a kocsiban, vagy takarjam-e le; jobb-e a kevés inger, vagy az unalom őrli-e fel jobban...? Nem lettem okosabb, mert rajtunk kívül mindenkinek jólnevelt, kulturáltan utazó kutyája van (vagy kevésbé aggódós mamija), kutyák szépen lefekszenek a boxaikban és végigalusszák az utazást.

No, hát Plecsni Székesfehérvárig vonyított, dudált, énekelt. A "nemfigyelekrád" be szokott válni, de a Velencei-tó magasságában le kellett tütt-ögni, mert nagyon átment D-mollba...

Már Zalában jártunk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy csönd van. Egy ideje. Jesszus, megvan a kutya??? Megvolt. Feküdt. FEKÜDT!!! Jesszus, lélegzik??? Lélegzett. Ütemesen. :-) EZ ALSZIK! FEKVE! Persze felriadt és visszahelyezkedett "utazópózba" (nekidől a ketrec oldalának és szemlélődik), de megnyugtató volt, hogy ha akar, hát képes fekve is utazni... Dilis foxifajzat.

Sokszor álltunk meg, pisilni, inni, kinyújtózni. A 40 fokban ez inkább tűnt kényszerpihenőnek, cuci nem ivott vizet, hiába kínáltuk. Két kanál narancslevet bírt lenyelni összesen; csak húzott, szagolt, ugrált, húzott...
Az egyik megállóban ráadásul arcon is töröltem, amikor ráizgult egy kisgyerek odarúgott labdájára - szükségtelenül durva voltam vele :-(

Végre megérkeztünk. Kedves háziak, csinos, pici apartman pompás kilátással (innen üzenem, hogy tényleg jó hely, ajánlom mindenkinek!), ház előtti, egész normális parkolás (mármint, nem kell lasszóval fogdosni a cseh és lengyel szállóvendégeket, hogy álljanak már el az útból). Felemlegették az ő yorkshire terrierjüket, és megmutogatták Micike, a szomszédnéni schanuzerjének fényképét, akit hétvégente kölcsönkapnak megőrzésre.

Kenyér, kilátással :-)

Jut eszembe, megőrzés. Az utazás előtti napon kaptam egy telefont. A panzióból hívott egy "jesszusomdekínos" hang, én vagyok-e én. Végigpörgettem, Plecsni januárban volt ott panzióban, mi lehet az a harapásos-külsérelmi nyom, ami 6 hónap múlva derül ki... Azt mondták, nem evett meg senkit... Most jött rá valaki, hogy mégis hiányzik a kutyája bal füle...? Nagy levegővel ismertem be a személyazonosságot. Röstellik, borzasztó, de kennelköhögés-járvány van náluk, valaki behozta, nem is tudják, ki, fertőtlenítik az egész intézményt, de így nem tudják Plecsnit fogadni... Ja jó, biztosítottam a hölgyet, tényleg úgy volt, áprilisban, hogy beadjuk a Lányt nyaralásra, de június elején szóltunk, hogy köszönjük, mégse megy hozzájuk... vissza is igazolták, csak házon belül nem ment tovább az infó... Sajnáltam szegény nőt, tényleg kellemetlen lehet neki most mindenkit végighívni. De tényleg, milyen szívás, aki számított a megőrzésre, és most mondják le neki, az mihez kezd?

Vissza a szíves háziakhoz. Vették elő rögtön a házi meggyszörpöt (isssteni!), el kellett mesélni, honnan jöttünk, mit csinálunk, milyen volt az út, vegyük már ki azt a kutyát a kocsiból, az istenért. Cuci jött, látott, szívet tiport, "babácska", "angyalka", "kicsi édeske"... Csak az idős úriember látta át hideg fejjel a helyzetet, amikor rákérdezett, erősen hullik-e a szőre a "babácskának"... De mama lehurrogta, hogy "á, biztos csak egy kicsit". Felderengett előttem az otthoni nagyszőnyeg... jajj.

Mondtam már, hogy ez egy halászfalu?

Mit tesz Isten, a háziak nagybátyja is éppen ott nyaralt náluk. Sietett közölni, hogy Hollandiában él, és munkakutya-versenybíró. A felesége is versenybíró. Ők mindketten versenybírák. Sok-sok nemzetközi versenyre járnak - sorolta is egyesével - és ők ott fontos, rendkívül fontos bírák. Magyarországon is voltak. A helyzethez illő arccal tanácsot is kértem cucika pórázhúzásával kapcsolatban, de bíró úr inkább utazásainak történetével szórakoztatott. Mikor felemlegettem, hogy jaj, hát fárasztó lehet ez a rengeteg utazás, rezignáltan legyintett, mint akinek ezt mérte ki a Sors, és sóhajtva közölte, hát mit tehet az ember... csinálja, megy, bírál... Sok-sok kutyája volt már, mind belga juhászok, és azok, hát azok aztán... Nem engednek be senkit - beengedik szépen a vendéget - kemények, mint a vídia (bátyám persze nem látta cucikát, amikor rávicsorgott a suliban Tányára, a moszkvai őrkutyára, mert az túl közel tolta a nóziját a pofijához...)... Csöppet sem volt ám ciki sétálni a teraszuk előtt, amikor cucika szagot fogott (sok cica lakott arrafelé) és a lehető legfegyelmezetlenebbül röpdösött a póráz végén... Viszont éles szemmel vette észre, hogy Plecsni három lábon pisil, és tájékoztatott bennünket arról, hogy cucika domináns jellem.


Cucika domináns mivolta többrétegű. Még nem találtam meg a pontos kulcsot hozzá. Jóóó, nagy vonalakban jellemző, hogy a nagytestű fiúkutyákkal elnéző ( = nem esik nekik = hagyja magát megszagolni). Kicsi, aktív, bongyor kutyusokra továbbra is ráront (bolognese, havanese, máltaiak...), főleg, ha ugatnak. Viszont jönnek a kivételek... a városkában lakik egy uszkár, bongyor is, fehér is, de cuci örömmel engedte magát szaglászni, és esküszöm, ha nem lett volna pórázon, még -horribile dictu- játszottak is volna. Házinéni mesélte, hogy ja, hát ő "itteni", járkál fel-alá a városban, egyik lakosé, szereti mindenki, egy arany bogárka. Talán a másik kutya jelleme a kulcs, a békés, jámbor ( =bamba...) kutyusok rendben vannak, de a nagy jellemmel bírókat nem kívánja a közelében tudni...

- folytatása következik -

Ciróka - maróka

Plecsni egy tündéri, helyes kiskutya. Naponta találkozunk rajongókkal, kortól, nemtől, kultúrkörtől függetlenül. A házunk melletti fodrászat előtt dohányozni kiülő lányok mindig mosolyognak rá, odaszólnak, hogy milyen édes kiskutya. A lépcsőházat takarító Ibolya néni egyenesen a bolondja; ha találkozunk, söprű, felmosó repül a sarokba, gumikesztyű utána, és pár perc kizárólagos figyelem csak malacka buksijának jár.

Idős, mint kiderült, exfoxis néni megállított pár hete az utcán, elmesélte, hogy milyen volt az ő foxijuk, hogy szerették, milyen betyár volt, mennyire imádott labdázni - majd a lágy vonások megszigorodtak, összevont szemöldökkel nekem szegezte hirtelen: - Neki is van labdája???! Természetesen megnyugtattam a hölgyet, hogy mintegy hat labdája van (a talpasakkal együtt), plusz a medvéje, a gumi csontija, a cérnacsontija, a kibelezett malaca, a ...

És nem felejtem el azt a munkásruhás embert sem, aki késő este igyekezett haza, enyhén malteros overállban, Plecsnike szokás szerint ide-oda röpködött a póráza végén, és láttam, igen, láttam, hogy a férfi elnyom egy mosolyt a bajusza alatt.

Ez eddig kitűnő és boldogságos. Malacka fürdőzik a népszerűségben, őt mindenki szereti. De úgy, de úgy szeretném, ha az emberek nem mindig azt látnák, amit látni akarnak...

Kirándulni voltunk egy vizes helyen, ezer ember között egy tanösvényen. Cucika remekül vizsgázott. Bár húzott, mint állat (naná, ha tele a környék finom vadillattal...), le-leugrott a deszka padozatról ("a kijelölt ösvényt elhagyni tilos!"), fel-felugrált minden alacsonyabb kőfalra (lendületből, hogy az ütő állt meg bennem), széjjel ugatott minden szembejövő kutyát ("ez az ÉÉÉÉN vadászterületem, nem látsz a szemedtől???!"), összességében rendesen viselte magát. Nyugodtan ült az ölemben a buszon is (ő... aki lilára taposott, amikor először autóztunk együtt...), szépen lehetett irányítani ("gyere má', gyere máááá!!!"), vadkacsát is csak 'dermedtre ugatott', el lehetett vonszolni, és a vízbe is bejött bokáig. Ezt az egészet azért írom le, hogy érzékeltessem, összes, kutyákkal szembeni agressziója és gyors ösztönállapotba-kerülése ellenére emberek között szépen viselkedik; számára szokatlan tömegben is.

Egész kicsi gyerekekkel nem tisztázott a viszonya. Öt-hatévesnél idősebbel teljesen jól kijön, meg bárkivel, aki felnőttszerűen viselkedik: két lábon közlekedik, beszél, ránéz, mosolyog, keze a teste mellett van... A csíkoszoknis vendég kétévesről le kellett venni a zokniját, mert addig gyanúsan kerülgette (utána jött rá, hogy a fenyegetően kalimpáló csíkos szörny kiköpte a gyerek lábát...) Múltkor csúnyán megugatott egy tizenkétévesforma fiút, aki a boltba menet dobálgatta az üres nejlonszatyrot; igen, lépésenként ütésre emelt kézzel várta a le-leeső zacskót. Nem barátságos mozdulat.

Na a kirándulásban, a tanösvény végén odajött hozzánk egy kisfiú, 8-10 év körül. Megkérdezte, hogy megsimogathatja-e a kutyát. Ujjongtam, hogy szuper, valaki- megkérdezi! Nem csak úgy ráront, aztán vágja a pofákat, ha nem szabad. Igent mondtunk, a gyerek megsimogatta, aztán visszatért a leterített pokrócára. Idilli pillanat.

Bár tanulságos volt, hogy ő is, mint minden, MINDEN simogató, felülről, a kutya feje felől közelített rá a kezével. Plecsni is felkapta a fejét, hátracsapta a füleit (én megmarkoltam a pórázt...), de nem tett semmit. Jófej kis életkém. Az embereknek lila gőzük nincs arról, mit üzennek a testjeleikkel:


forrás: http://thehydrantblog.com

Korom Gábor előadásán hallottuk a példát, hogy öregnéni közeledik kitárt karokkal a kiskutya felé, hogy "jajdeéééééédeeeeeeeees". A kutya meg orron harapja öregnénit, mert lásd az 5. pontot: ő ezt annak értelmezi, hogy "gyere te dööööööög, kibelezleeeeeeek!!!!" Na most, ki is a hibás?

Plecsni embert nem bánt. De ha nem lenne ilyen jófej, a fizikai adottságai miatt akár megtehetné...

Szóval, olyan nincs, hogy "harapós kutya". Olyan van, hogy "emberi jelzéseket jól / nem jól ismerő és kutyára lefordítani tudó / nem tudó kutya", "túlreagáló kutya", "félős kutya".

A simogatni vágyó embertömegeknek így is csak elenyésző része  kér engedélyt a megsimogatásra, és még ők is jórészt úgy nyomulnak rá a kutyára, mint a fenti képeken. Én komolyan csodálkozom, hogy mindezek mellett nem sokkal-sokkal több a harapásos esetek száma... de csak azért, mert a kutyák jófejek!

Egyáltalán: miért érzik az emberek szükségét úton-útfélen rányomulni bármilyen ismeretlen szőrös, puha élőlényre, oszt' nekiállni nyomorgatni? Emberi "felsőbb faj vagyunk" - mivoltunkat demonstrálandó? Ez olyan, mint amiről a kismamablogokban számolnak be, hogy vadidegenek beszédbe elegyednek egy-egy várandóssal, aztán nekiállnak taperolni a hasát. Csak a kismamák csekély része harapja meg a tapizót :-) Ismerősök között ez az összetartozás jele lehet, családban a szereteté, de idegenektől... legyenek már határok.

A tanösvényen végig figyeltem; ha - főként többgyerekes - családok jöttek szembe, láthatóan bizonytalanul viselkedő párévesekkel, inkább visszahúztam a kutyát, vagy közéjük léptem -- ez mindkét félnek megnyugtató gesztus. Ne riadjon meg egyikük sem. Nehezebb ezt kivitelezni, amikor az aktuálisan szembejövő babakocsiből félig kihajol a kislány, "Kua, kua!" kiáltásokkal és mutatóujját Plecsnire szegezi. (Hömm... a siófoki piacon nekem ezt egy szatyorban ülő kacsa szépen megtanította négyévesen... úgy bekapta az ujjamat, hogy közelről azóta se mutatok rá egy állatra sem!!! Rémesen fájt!)

Ma reggel talán érzékenyebb voltam a témára... Plecsni békésen szimatolgat egy fűcsomót, készül lepisilni. A hátunk mögül gügyögés, talpacskák zaja, elénk perdül egy pucér kisfiú, hároméves ha lehet, nyúl a kutya felé. Apuka szalad utána (a szaladástól már ösztönállapotba tud jönni a Lány...), elkapja a gyereket, és el is szontyolodtak, mert lehúztam a kutyát a fűcsomóról és odébb is léptem vele rögtön. (Mondd vazze, te örülnél, ha a klotyón ülve rád rontana egy gügyögő rózsaszín lény?? akkor már inkább az előszobában fussatok össze...). Gondoljon apuka, amit akar, de a lényeg, hogy még ha barátságtalannak is tűnhettünk (ő meg felelőtlen volt), megelőztünk ijedséget vagy bármi sérülést.

Mert hát szép kutya, cuki kutya, vigyorgós aranyos foltos kutya - ez távolról sem garancia arra, hogy piszkálható, fogdosható bármikor, bárhogyan...