Lilocska Karácsonya

Emlékeztek arra az ősrégi Greta Garbo-filmre, amelyikben az "isteni Garbo" egy (talán orosz?) katonanőt alakít, Ninocskát, aki csiszolatlan modorú és faragatlan, de aztán nagyvilági hölgy lesz belőle? Na, az ő mintájára kistündérünk igazán kiérdemli a Lilocska becenevet. Egy kifinomult balett-táncosnő és egy rámenős kamionsofőr egyszerre veszett el benne - dehát ezt már régóta tudjátok :-)

Mozgalmas Karácsonyunk volt, pár napra elutaztunk síelni, és természetesen Plecsni is jött velünk. Tavaly Móniék gondjaira bíztuk, akik remekül gondoskodtak róla, de egyrészt nem szerettem volna visszaélni a kedvességükkel, hogy ismét a nyakukba sózzuk a Kislányt, másrészt naponta többször sms-eztünk, hogy hogy van, nem szomorú-e (naná, hogy nem volt...!), eszik-e rendesen (naná...!), bírnak-e vele (bírtak...). Szóval találtunk "háziállat megengedett"-szállást. A háziaknak volt egy gyönyörű, vörös perzsájuk... Amikor megláttam, balsejtelmek kezdtek gyötörni. Na de ne szaladjunk előre...

A nyaraláskor megtapasztaltuk, hogy a kicsike konkrétan önkívületig kétségbeesik, amikor meglátja az utazótáskákat, a célirányos pakolást. Nem egyszerű dolog levinni se a holmikat az autóba, mert cucika láb alatt van. Ha meg bezárjuk a szobába, úgy üvölt, mint a sakál. Ha vele maradunk a bezárt szobában, nem üvölt. Csak zihál, rohan fel-alá, aggódik, tipródik és nyüszít... nem nyugtatja meg a jelenlét, csak ha mindketten "megvagyunk". Ez mindig egy elég nehéz menet. Ahol régebben lakott, ott vagy otthagyták, vagy veszekedős, teátrális elköltözések, vagy menekülések voltak... nem akarom tudni. Csak jó lenne, ha ő sem tudna róla...

No, szokás szerint Fehérvárig dúdolgatott az autóban. Kell neki az az első száz kilométer, hogy észrevegye, nem fogunk hamarabb megérkezni akkor sem, ha izgága nyüszítéssel siettet. Ujjongásszámba ment, amikor egyszer-egyszer leheveredett a ketrecében.

Pici alpesi faluban voltunk, nagyon szép apartmant kaptunk a földszinten. Első dolgunk volt megnézni, hogy a franciaablakok teljesen biztonságosan záródnak-e (igen), nem tudja-e kipiszkálni (nem), csak utána jött a futó gondolat, hogy tejóég, totál össze fogja orrozni az üveget. A házigazda biztosított róla, hogy a cicájuk nem jön be, ha látja a kutyát, de ugye-ugye az ablakon keresztül sem jut majd eszébe incselkedni, ugye???


Rutinosak voltunk: a kanapét kipapíroztuk kutyapelenkával, hogyha bosszút szeretne állni rajtunk amiatt, hogy otthagyjuk, amíg kimegyünk a pályára, hát ne essen nagy kár a bútorokban; pipa. A kosara ment az egyik fotelba, pipa; a másik fotelt meg átvittük a hálószobába; ez is pipa.

Első nap cucika megelégedett azzal, hogy széjjelrúgta a pelenkákat a kanapén, meg az asztalterítőt is egy picit. Másik nap pedig ez a látvány fogadott:

Mit kell ezen nézni? Na hát a nagypárnát, a közepén azzal a csinos, Plecsni-méretű mélyedéssel. Ugyan az egyik fotelban a kosara, a másikban a jó kis RC-takarója, dehát az uncsi. Kicsi lányunk feltérképezte a területet és megállapította, hogy a párna csak neki lehetett odakészítve. Alkalmas fészekkészítésre, és jó meleg, meg puha. Ja, és amikor megérkeztünk, a kutya ugyan az ajtóban csóválva fogadott, de a párna konkrétan testmeleg volt :-)  És ez így ment minden nap... 

Egyik nap éppen jövünk haza sétából, amikor is a házba bejövet átzsilipeltem a Lányt a bejárati és a meleg-benttartó közbülső ajtón (rajta felirat: "Mindig csukva kell tartani!"). Tündéri foltos kiskutya éktelen sivalkodásba fogott. Mint akit nyúznak. És igen, ott volt ő, a cica, kellően felpúpozott állapotban a lépcsőn. No, egyszerre parancsoltam csendre a Lányt és próbáltam elhessegetni a macskát. Nem hallottátok még, olyan hangot bír kiadni "dermedtre ugatás" címszó alatt, amit bizony nagyon sokan félreértenek. Itt is kipattant az ajtó és futva érkezett a házinéni, igen riadt arccal... Készen arra, hogy először hozzám vág egy dísztárgyat, aztán rámhívja az állatvédőket, mert tuti, hogy éppen elevenen nyúzom ezt a szerencsétlen, ártatlan kiskutyát... Na eddigre sikerült befogni Lilocska száját (csak tompa nyöffenések hallatszottak), és zavart mosollyal magyaráztam a hölgynek, hogy hát sajnos kicsikénk meglátta a cicát. Házinéninek leesett, hogy hát igen, cicák és kutyák nem mindig jönnek ki, de tévesen azt hitte, hogy bogárkánk megijedt a macsektől, bájosan magyarázni kezdte neki, hogy jaj, hát az csak a cica...  Vicces lett volna, ha nem kellett volna arra is vigyázni, hogy malackánk a nagy kapálózásban le ne rántsa a karácsonyi terítőcskés kisasztal tartalmát az előtérben, hogy azon átvetve magát nyakát szegje a cicusnak... De végül sikerült elnavigálni onnan.

A hely további meglepetéseket is tartogatott. Egyik sétánk során az ötemeletes "toronyház" mögött kitömött szarvast láttunk meg. Az osztrákok tudnak cuki dolgokat kiállítani a kertjeikben, sokszor a giccs határait is súrolva, de azért, szarvast? Az már csöppet túlzás! Aztán a jószág megmozdult.
Aztán többen lett:

Na ja, van, aki a hátsó kertjében errefelé egy komplett szarvascsordát tart. Lilocska először nézte, méretgette őket, az orra úszott a levegőben. Ilyen furcsa szerzeteket még nem látott. Latolgatta, hogy ezek vajon ehetőek, vagy tisztelnivalóak? Aztán, amikor megmozdult az egyik nagy lapátos, úgy döntött, hogy ezek biza zsákmányállatok, nosza, fogjuk meg őket! Picit visszapattant a póráz végéről, de rendületlenül követelte, hogy szaladjunk oda! Persze a lapátosok kettőt léptek és elnyelte őket az erdő. 

Itt esett meg, hogy egyetlen egy alkalommal felhívtuk Plecsnit a kanapéra. Egyébként szigorúan tilos a bútorokon tartózkodnia; szépen tiszteletben tartja. Már, a jelenlétünkben... Amikor odahívtam, nézett, zavartan és nagyon örült, kínosan ügyelt, nehogy valami rosszallnivalót csináljon. Nagyon-néha érdemes kivételt tenni. Amikor hazafelé pakoltunk, akkor a fotelban ültem le vele, és bevált - nem sivalkodott és aggódott annyira, mint az odafelé-készülődéskor. 

A szilveszteri durrogtatást nagyon szépen viselte; tulajdonképpen fel sem vette. Ami zavarta viszont, illetve nagyon felkeltette a figyelmét, a durrogásoktól megijedt kutyák távoli ugatása. Valahogy, fordítva van bekötve ez a kutya! 

Kommunikáció

Néhány nappal ezelőtt elgurult a D-vitaminom. Sajnos azóta sem találtam meg... Ez lehet az oka annak, hogy ez most egy olyan elgondolkodós, magamban-beszélős blog lesz. Akit untat, lapozzon! :-)

Kommunikáció, olyan sokszor mondjuk, de mi az? Barátunk, a wikipédia szerint az információcsere folyamata egy közös jel, jelrendszer segítségével. Kísértetiesen hasonlóan definiáltuk a beszédet is annakidején a nyelvészet órákon az egyetemen... Kell hozzá egy adó, egy vevő, meg egy közvetítő közeg. Eszembe jutott közben Saussure is, (hö? ki a rák is az? hát egy keményített galléros 19. századi úriember, akinek olyannyira nem kellett a napi betevő megszerzésén munkálkodnia, hogy futotta neki különböző úttörő, nyelvészeti elméletekkel foglalkozni), meg a korszakalkotó felfedezése a nyelv és a beszéd különbözőségén...

Hát igen, ez különbözteti meg az ember az állatoktól, hogy tudunk beszélni. Meg, van az a régi vicc, amikor az állatorvos megbetegszik és elmegy a körzetihez, aki felteszi neki a szokásos kérdést, hogy - Mi a panasza? Mire az állatorvos: - Ja, hát így könnyű...!


Szóval értem én, bazi nehéz lehet cucikának, rájönni, hogy olykor mit is akarunk tőle. Ráadásul a kommunikáció feltételez némi kétirányúságot is, márpedig kicsi aranyosunk öléggé önálló egy egyéniség. Ezen a téren is hendikeppel indult - fájóan gyorsan és ügyesen dekódolta, egész közelmúltig, a mimikát és gesztusokat, a beszédhez képest. Tuuuudoooom, hogy alapban nagyobb százalékban értik a kutyák a kéz-, testjeleket, mint a verbális kommunikációt, de akkor is. Következtethetünk arra, hogy ahonnan jött, ott elég korlátozottan beszéltek hozzá. Éveken át.

Miért hozom fel ezt az egészet: nemrég a Facebook-on megismerkedtem egy "kollégával" az egyik kutyatrükkös topicban, aki pontról pontra olyan nehézségekkel találkozik, mint mi Plecsnivel. Csak neki egy mentett jagdja van. Terrier-terrier. Nagyon érdekes és tanulságos, hogy a topic tagjai nehezen tudtak terrierre is ráhúzható tanácsot adni neki. Nem lepett meg, mert, hát, nem a levegőbe beszélek (ja de igen... az a közvetítő közeg... ), amikor azt mondom, hogy a foxi egy tündércukor-bőrbe bújtatott medve... Akivel nem lehet csak medveként, vagy csak tündércukorként bánni. És a bánásmód jelentékeny része a közös kommunikáció kialakítása. Érteni kell, mit akar, és neki értenie bennünket. Nem könnyű ám kialakítani ezt olyan kutyákkal, akiket valami félredobott sarokban, dudvaként/szobanövényként növeltek fel, emellett nagy önállósággal és igen kemény fejjel rendelkeznek... Olyan jó volt megbeszélni az újdonsült ismerőssel a közös "tüneteket", és látni, ki hol tart a "medvéje" megszelidítésében :-)

Amit újabban nagyon bírok a Lányban, az a nyafogás. Látja, hogy úgy odavagyunk ezért a hangokkal történő kommunikációért, hát akkor ő is ad ki valamit, amit tud. Ugatni a lakásban nem szabad, nosza, akkor nyafogjunk. Amikor nagyon akar valamit és mindent bevet, hogy rábírjon. Ilyenkor jön a ki-be futkosás, a szőnyeg közepén vagy a kosárban-hempergés morgással, azután a "végső érv": leül, kicsit tipródik, emelgeti a lábait, vakaródzik és rázendít egy kis halk, udvarias, de igen eltökélt, felcsattanó nyáváváááhááhá-ra. Ami nem ugatás, nem morgás, nem nyüszítés, hanem konkrétan nyávogás. A süngyilkos, vízilótrappoló ilyenkor átvált színházi primadonna-üzemmódba.

Apropó, ugatás. Lakásban nagy harag van belőle, viszont annyira vonzzák őt a csukott ablakon beszűrődő "telefonhívások", hogy nem bírja megállni, hogy ne válaszoljon. De érti és tudja, hogy nem szabad, így ügyes kompromisszumot alakítottunk ki: nagyon halkan és nagyon röviden reagál, pici morgással. Mi jelezzük erre, hogy köszi, hallottuk, innen átvesszük, és szent a béke.

Ennél sokkal cukibb, amikor álmában ugat. Csukott szájjal. Újabban egyre gyakrabban fordul elő. Sajnos éjszaka kellős közepén is... Csuklás- vagy öklendezésszerű halk hangocska, olyan, bouiiiipp, bouiiiipp... Aranyos nagyon, olyan, mintha valaki egy szivacspárnán keresztül ugatna és morogna egyszerre.

A játék közbeni műmorgása is nagyon aranyos, bár kissé vérfagyasztó. Ismerni kell őt ahhoz, hogy ne keverjük össze az igazi, vérbeli morgással. De lehet, hogy csak az az oka, hogy kicsit mélyebb a hangja, mint amit törékeny kis termete és kislány mivolta miatt feltételeznénk. Úgy bele tud melegedni a kólás medve cibálásába (Áginak köszönjük az utánpótlást!), hogy ugatásig elragadtatja magát.

Dicséretes, hogy egyre szabadabban és nagyobb kedvvel használja az igazi, kutyának való jeleket. Ilyen a játékra hívó meghajlásos testtartás, a hónalj a földön, feneke az egekben, farok csóvál, gombszemek csillognak. Meg a kis tánclépéses tipegés, ha egy felkapott játékkal próbál kergetőzésre invitálni...

Na, uccu.

Ma nincs jó cím :-)

Eseménydús napunk volt ma. Na, ez a mondat már-már közhelyszámba kezd menni ezen a blogon...

Reggel cucika séta közben észrevette Bizsut, aki egy búzaszínű, uszkárszerű mentvény az utca túloldaláról. Bizsu sem egyszerű eset: ugat, ha izgatott (és állandóan izgatott), ugat, ha fél, ugat, ha boldog, és ugat, ha éppen unatkozik. Előnyös tulajdonság... legalább nehezen vész el... 

Kisleánynak maradéktalanul nyitva voltak már a szemei, ami rólam nem volt elmondható, így ő vette észre Bizsut először és rögtön acsargóba ment át. Szó szót követett, aztán hirtelen ötletből befogtam a száját. Meglepődött, de annyira nem zavarta a helyzet... próbált kikandikálni a kezem mögül. Aztán próbálta lerugdosni a kezemet a szájáról - na, itt gurultam be.

Szóval, fejjel lefelé épp lehajolva a kutyához, csapzott fejszerkezettel (ki a fene vágja magát puccba egy reggeli sétához?), biztosítom cuccert arról, hogyan fogom lecsavarni a füleit egyenként, amikor egy megrökönyödött nyugdíjaskorú hölgy tipegett elénk. Bordó ballonkabát, kis sál, nejlonharisnya, lapostalpú cipő, gyapjú szoknya, szemüveg. Együttérzéssel vegyes kíváncsisággal odahajol hozzánk: - Megharapta magát?
Felnézek, látom a kedves arcot, a tisztességben megkopott kabátot, hát ennek a hölgynek hogyan meséljem el, hogy főbenjáró bűn milyen megtorlást igényelne... Próbálok mosolyogni, hogy nem, csak tiszteletlen volt, acsargott más kutyára és helyettem intézkedett, amit nem kéne, és hogy most épp elmagyarázom neki, hogy az rossz ötlet.

- Jééé -mondja a hölgy-, nem is tudtam, hogy ilyen is van... hogy bánthatják is egymást?
Hölgynek szemmel láthatóan beszélhetnékje volt, én meg álltam ott fejjel lefelé, dolgom volt, kedvem magyarázni épp semmi. Feltett még hirtelen vagy féltucat kérdést, mindet egyenként félóra lenne kifejteni, mert ok-okozati összefüggés nem mindben volt. A Lány szokása szerint remegett, Orsi is mindig remegett, rengeteg terrier remeg, néni meg majdnem eltökélte, hogy nekem jön, hogy szegény szerencsétlen kiskutyát mit terrorizálom, de azért a kíváncsisága erősebb volt, "Miért remeg ennyire?" "Hát mert felzaklatta magát az acsarkodással, mindig ez van..."

"Ez olyan fajta, amelyik tud bántani másik kutyákat?" - no, erre támadt egy ötletem. Mivel még mindig fogtam a Lány pofáját, az egyik ujjammal feltoltam az ínyét, pont a szemfogánál volt az ujjam, és megmutattam neki: "elég komoly fogai vannak, látja?" Na, az asszony hátrahőkölt, leginkább attól, hogy így turkálok a kutya szájában, és kezdett összeállni a kép, hogy jaaaa, hát ilyen fogszerkezettel tényleg erőteljesen le kéne őt beszélni a használatáról. Kedves mosollyal biztosított arról, hogy hát igen, sokszor a gyerekeket is fegyelmezni kell, én meg kedves mosollyal biztosítottam, hogy teljesen igaza van, bár egy gyerek nyakába valószínűleg nem markolnék bele ilyen keményen :-)

Na, ezen túl voltunk, sétálgatunk lelkesen, amikor ismerős arc bukkan fel, Whoopy gazdi. Whoopy egy csinos yorkie fiú, trendi kis fekete műbőr bomber dzsekiben, természetesen kapucnival. Komoly ellentét feszül közte és a Lány között, mert Whoopyka régebben mindig odarohant, bele az arcába, cuci meg szét akarta szedni érte. A gazdája nagydarab és tehetős ember, csinos feleséggel, a yorkie valószínűleg az asszonyé. A pasinak egyszer elmeséltem a Lány előéletét, azóta gyakran érdeklődik cucika iskolai előmenetele iránt, meg hogy kinevelhető-e belőle ez a félelmi agresszió.

Whoopy-t a lépcső tetejére parancsolta a gazdi, de mi így is túl közel voltunk hozzájuk, így cuccer megint a markomban végezte, prüszkölt és szabadulni akart. W-gazdi utánanézhetett a dolgoknak, mert megkérdezte, lehet, hogy van a Lányban foxi? Mondom neki, hogy teljes egészében az (na, nem álltam le fejtegetni a lehetséges agáros visszaütést benne), simaszőrű. Közben malacka kitámasztotta magát a gyomromnál, W-gazdinak kerekedett a szeme, hogy de kemény egy kutya ez. Mesélem, hogy a suliban már nem verekszik, és kommunikál, amikor a roló még nem szaladt le nála, de még van hova fejlődni. Aggódva, de közben némi büszkeséggel mondta, hogy vajon mi lenne, ha összeengednénk őket Whoopyval? Szétszedné, igaz? Igazából most esett le neki az is, hogy a kicsike lány - esküszöm, az arcára volt írva, hogy yesss, kell nekem egy ilyen tökös kutya, milyen kemény lenne egy fiúkutya ebből a típusból, aki csak nekem engedelmeskedik!


Ezek után végre hazajutottunk - majdnem találkoztunk Ibolya nénivel, a takarítónővel, bizarr jelenet lett volna az előzők után, mert Ibolya seprűt-kesztyűt elhajítva szokta megdédelgetni a Kislányt, aki vagy hízeleg neki, vagy rá se hederít, mikor milyen kedve van. Nem is történt semmi egészen estig.

Kis cukorral szépségesen megy a "kúszik", variáljuk lelkesen. Láb alatt, kar alatt, láb+kar, négykézláb alatt, homorítás alatt, jobbról, balról. Annyira ügyesen csinálja, hogy úgy gondoltam, ideje belekezdeni a szlalomba. Párszor már próbáltam, sehogy sem tudom megvezetni a második lépésnél. Mert annyira pörög, hogy üres kézzel nem tudom megvezetni, ha meg kaja van a kezemben, akkor azt keresi, én meg nem tudok átlépni a kezemen. Ha egy pillanatra elveszem a kezem, hogy lépni tudjak, kimozdul a lábam mellől, rohan a kezem után, mert egy pillanatra nem veszíti szem elől a kaját.

Na, hát gondoltam, akkor abbahagyjuk a gyakorlást, és hátraléptem. Ahogy hátralendült a kezem, ugrott a kutya is, mögém. Megtorpantam, hogy bele ne rúgjak véletlen, de megbillentem. Ő megrebbent, odébbugrott, rossz helyre, közelebb hozzám, éreztem a mancsát a hátralépő lábujjam alatt. Visszakaptam a lábam a levegőbe, de ezzel teljesen elvesztettem az egyensúlyt és már dőltem is el, hátra. Jókorát estem, a két csuklómra (mert a hülye ember természetesen ösztönösen kitámaszt...) meg tompítani akartam az ütést a lábammal is, hogy beleguggolok az esésbe. Na ez jó ötlet volt, csak a nyár óta fájó lábujjammal nem számoltam, szegénynek a testsúlyom jó részét el kellett viselnie. Sajog, mint állat. Cuci nagyon megijedt - főleg attól, hogy kissé felkiáltottam - jött, bújt az ölembe, megadta magát, laposkúszott és közben mindent elkövetett, hogy felmásszon az arcomhoz nyalogatni. Jó hír, hogy a csuklóim működnek, a vállam érdekes, mintha izomláz lenne benne. Kutyához végül szerencsére hozzá sem értem.
Szóval mindjárt megyek zuhanyozni, utána meg ezer helyen fogom bekenni magam reumakrémmel. Vastagon.
Brutál foxi, ez is miattad van!!! 

"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni..."

Huhh, ilyen már nagyon régen volt, hogy majd' egy teljes hónapig nincs új bejegyzés... Hiányoltatok...?

Pedig téma lenne...
Elkezdtük a középfokot a suliban. Cucika rémségesen teljesített az alapfok utolsó óráin, csak hogy égessen engem. Dinánál persze megszoktuk, hogy követelmény, az van bőven, de hát ugye mindenki azzal riogatott, hogy a Középfok, na az még plusz sokkal-de-sokkal keményebb lesz... Szóval sürgősen keresni kell egy Röltexet a közelben, ahol gatya felkötésére alkalmas madzagot lehet vásárolni. 

Az első órák egyikén az oktatónk feltette a kérdést, hogy megy a japán vacsora. Mint a parancsolat. Cukrozottunk szépen visszavesz, csúnya pillantásra is. Kipróbálhatjuk? Naná. Hozhatnak szendvicset? Persze.
Na, hát kisült, hogy nemám csak cucival, hanem az egész osztállyal egyszerre kéne megpróbálni ezt a dominanciagyakorlatot. Átverés!!! Lelkesen mondta az egyik kislány, hogy a weimari vizslájuk "hát a szádból is kiveszi a falatot ám!". Szuper.

Annyira nem lett rossz a végeredmény, bár pár oldalba taszítást ki kellett osztanom, tényleg nem mindenkinél volt elég a hangom. És ugye első sulis szabály, hogy más kutyáját nem neveljük/bántjuk/dicsérjük/szólunk rá. Francba.


Itt épp a weimarinak magyarázom el, hogy letépem a füleit, ha nem megy hátrébb...




Óriási távolságot nem tartottak az ebek, de végülis szépen leültek taslitávolságra és bámultak bele az arcomba. Egyikük, a husky megpróbált arcon nyalogatni - úgy döntöttem, behódolási csillapító jelzésnek fogom fel... Tanulságos, hogy Cucika ott álldogált a hozzám legközelebbi pozíciót elfoglalva. Megfigyelte, hogy leüvöltöm az egész csoportot, hirtelen "mindenkinek a főnöke" lennék, hát naná, hogy gyorsan kinevezi magát a Ketteskének, utánam!


És most vissza Kosztolányihoz. A játék. Rengetegszer írtam már, hogy kis bogarunknak problémája van a játszással. Merthogy nem tud. Mert senki nem mutatta meg neki pici korában. És azóta se nagyon. Ha birkózó kutyákat látott eddig, hát felment a pumpája, és még mielőtt esetleg őt is elkezdenék feldönteni és fojtogatni, egy-egy jól elhelyezett harapással lebeszélte a delikvenseket erről.

Egy ideje próbáltunk ráfeküdni erre. Nem sokkolóan, nehogy beszedjen még egy traumát, de általában lefagyott az erőteljesebb mozdulattól és/vagy megadta magát. Hála az Ember folyamatos stresszkioldásának a rózsaszín gumicsonttal, malacka kezdi érteni, hogy nem rossz dolog az. A második alapfokos csoportban meg láthatott játékot eleget - a csoporttársak két feladat között gyakorlatilag folyamatosan egymást gyűrték.
Az utolsó foglalkozásokon már láttuk rajta, hogy időnként figyeli a játszókat. Messziről és kimondottan rosszallóan. Mondjuk, van is abban valami riasztó, amikor két amstaff úgy robog el az ember mellett, hogy az egyikük szorosan a fogai között tartja a másik fülét, és a szóbanforgó másiknak ez még tetszik is. 

Kis virágszirmunk végül a mai órán úgy döntött, hogy többalkalmas megfigyelés után picit közelebb megy a dolgokhoz. A két, egymást gyötrő vizslához már többször oda akart menni - ma oda is ment és megszaglászta őket, amíg birkóztak. Valszeg, csillapító jelnek szánva a szaglászást. Repestem. Azután csatlakozott a pályát körülfutó gordon szetterhez és a többi rohanóshoz. Kábé május óta nem rohangált a sulin. Pedig a terápián a csodájára jártak a kis duracell nyuszinak... Egyszer észrevettem azt is, hogy felugrott Esztellára (a szetter), próbálta felpiszkálni egy közös nagy futásra. Kezdeményez! Játékot! Ügyes kislány!!! 

Közben azért ugatott, mint a veszett fene. Meg a többiek is. Asszem az is feszültségoldó lehet.
A nagyon domináns, félelmi agressziós, szájkosárral idehozott vizslafiúval meg volt egy kis tényfeltáró beszélgetésük az óra elején :-) A srác szeret mindenkit ledominálni - többször láttam, hogy más kutyák fölé áll, keresztben a nyakuk fölött, és rájuk teszi a fejét, kidüllesztett testtartásban. Egy rohangálás közben összefutottak cucival. Vizsla kihúzta magát és farkasszemet néztek, cuci meg nem tökölt, szinte azonnal húzta fel az ínyét és mutatta meg a fogait, talán morgott is. Jelezte, hogy öcsém, lehetsz itt macsó, de nekem ne magyarázz - balhé persze nem volt, mert a farkasoknál is Egyeske és Ketteske sosem bunyózik.Szinte egyszerre fordultak ki a szituációból, cuci talán előbb, de a vizsla is azonnal, ahogy cuci fordult, már röpült is.

Az oktatónak nyilván nem tűnt fel, mert két normális kutya szokványos kommunikációját látta. Csak éppen cukkerlányunk erre még másfél hónapja nem volt képes, meg gondolom a vizsi sem, szóval, én ujjongtam. 

Csupa büszkeség volt ez a nap. Lányka szépségesen működött a szocializáció terén.
Ugyan dolgozni csak az első húsz percben volt hajlandó, utána meg égetett, mint a rongyot, de minden megérte. Akár magyarázhatom is a bozonyítványát azzal, hogy mindezek alatt nagy agyi kapacitásába' volt neki ennyi ingert korrektül a helyén kezelnie. Hogy nem maradt figyelme-türelme szépen ülni-feküdni-helybenmaradni is, ami amúgy is uncsi - na sőőőn...?

Tanulás, trükkök, tornaóra...

Egy kis összeállítás arról, hogy a vizsgára készülés közepette miket tanultunk idén nyáron.

Helybenmaradást gyakoroltunk séta alatt, boltba menet, kirándulás alatt, reggel, este, délben, lépcsőházban...
   


A suliban is gyakoroljuk a helybenmaradást. Az első képen talán látszik, hogy a gutaütés kerülget, ahogy a Lány szaglászik ültében. A másikon meg nagyon nem őszinte a "na vééégre, jól van" - mosolyom...

       

Megtanultunk pacsit adni. Egy pacsi - egy falat. Namármost, cuci úgy gondolja, automata vagyok: ha megnyomja a tenyeremet, hullik a manna. Mielőtt feladatot adok, előszeretettel ad mancsot:

Gyakoroljuk a sulis feladatokat, ül, fekszik, marad, lábnál követés (lassú-normál-gyors), hátraarc, irányváltások. Egy aprócska fennakadás azért, van: cucika unja azokat a feladatokat, amelyeket már ismer. Meg tudja csinálni, nincs abban semmi pláne. Akkor meg, minek strapálja magát? (Foxisok, kinek van déja vu-érzése? Tegye fel a kezét...) Bevallom, gyenge vagyok. Mert annyira fantasztikus látni, amikor kiugrik a bőréből örömében, ha valami újat tanulunk. Valami vicceset, ügyeset, érdekeset. Ilyen volt a pacsi, hálistennek még tart a varázs.

Az oktatónk mondta az első órák egyikén, hogy szoktassuk hozzá a kutyát, hogy föléjük állunk, átlépjük őket. A bizalom kiépítéséhez kell. Hát igen. Plecsni eleinte leülni sem nagyon akart a jelenlétünkben. Feküdni, felejtsük el... Emlékszem a kitörő örömre, amikor - olyan négy hónapja volt? - először leheveredett mellettünk. Meg arra a pillanatra is, amikor először nem pattant fel fektéből, ha elmentünk mellette. Azóta tendenciózusan óriásit dicsérünk, ha önszántából a lábunk mellé, alá tolat, meg átlépjük, fölé állunk. No, ezzel ideologizálom az új trükk tanítását: láb alatt átkúszást. Malackánk ugyan kotorékkutya, de az agility-s kúszócsövet eddig úgy elkerülte a suliban, mint ördög a szenteltvizet. Ezért is jó, hogy ezt a láb alatti átkúszást örömmel megcsinálta... imádja a lelkes, ujjongó dicséretet :-) Na picurka, ha neked ez kell, megkapod!

Apropó agility: a keddi órán kaptunk egy bónusz félórát agility-játékra. Cucika először szépségesen átugrotta a karikát is, az ugrót is (lólengéses mozdulattal...). Aztán elunta és szívatni kezdett: ugye én nem ugrottam át, hanem elfutottam mellette. Hát ő is. Naná mindenki nevetett, hohhó, ez ilyen vicces? Akkor csináljuk így! Én meg csak pakoltam a dühdobozba, csak pakoltam... :-)
Az A-palánkot szeretjük. Volt, akit úgy kellett átcsalogatni kajával a palánkon; cukker felfutott itt, lefutott ott... kis vállrándítás, hogy mi ezen a pláne? Kúszón is nagy kegyesen átvágtatott, hogy teljes legyen az öröm (aggyá' kaját...!).

"...Engedelmes 1-es vizsgára megjelentem...!"

Nyaralás után még volt egyetlen egy sulinapunk; szerencse, hogy így jött ki, legalább át tudtuk venni a vizsgaanyagot oktatói segítség mellett. Mert ugye gyakoroltunk, minden áldott nap, az összes feladatot (csoportkerülésen kívül), de az mááás. Cuci végülis csinálta, amit mondtam neki, de elnézve a többieket... a tőrőlmetszett munkakutyákat, ahogyan feszesen fordulnak, meg láb mellett ülnek, mint a parancsolat, hát - kezdhettünk imádkozni. Hogy azért mégse nagyon-nagyon csúfosat bukjunk. Csak egy olyan, jajistenem, hát indiszponáltak voltunk-félét... 

Megkérdeztem az oktatót, még a nyaralás előtt is, meg most is, mit gondol, mehetünk, menjünk-e ennyi felkészültséggel vizsgázni. Tényleg nem lenne jó rontani a suli statisztikáját... Azt ugye már az elutazásunk előtt tisztáztuk, hogy újrajárjuk a tanfolyamot, hiszen túl sok lesz így a kihagyás. Végül is vizsgázhatnánk majd később is. De nagyon javasolták, hogy ha másért nem, vizsgatapasztalat szerzésért menjünk csak. Mert van, hogy csak azon múlik egy eredmény, hogy a gazdi túlizgulja a dolgot. Az átragad a kutyára és a tanfolyamon tökéletes eredményt nyújtó kutya is le tud blokkolni, ügyetlenkedik, ront... Na jó... meglátjuk. 

A vizsga napján zuhogott az eső. Ez kis reményre adott okot, de nem akartuk elkiabálni. Cucika szeles időben komplett idióta, hóban normális, esőben pedig kifejezetten okos és jól működő kutya. Hátha... Úgy terveztem, hogy jól lefárasztom indulás előtt, de akkora égszakadás lett, hogy esélytelen volt kellően hosszan kimenni. Persze neki sem volt semmi kedve kidugnia az orrát - a táskából... Mióta hazajöttünk, ide rakott fészket.

Azért - Ember hazaért, neki is feltettem a kérdést, szerinted, akkor tényleg menjünk vizsgázni? Tudtuk, hogy természetesen lesz vizsga - hogy is mondják, nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista/kutyás/sportember, az aktuális megnevezést kérjük behelyettesíteni... No, csak elindultunk. Izzítottuk a foxis közösséget, hogy drukkoljanak nekünk! 
A sok-sok foxit látott Györgyi a következőket üzente: "Hátha pont kellőképpen meglassul és könyörgő tekintettel néz majd rád hogy megcsinálok mindent csak menjünk már haza!" Hááát... Györgyiből a próféta szólt!!! 

Vártunk, amíg lement az előző csoport. A beosztás szerint pedig mi vizsgáztunk utolsónak, püföltem a fejem a falba, hogy deháááát addig, ha sikerül is bekapcsolni cucikát, addigra hóttziher, hogy kikapcsol... ráadásul, egy szigorú hírében álló bírót kaptunk, aki "ugrik" arra, ha huzigálják a pórázt... Na hát nem éééén, de cucika mindig belefeszül a pórázba... és nem tökmindegy, melyik irányból történik a huziga? Szóval szórtam neki a virslit, bekapcsolás gyanánt, hogy ne lankadjon a lelkesedése :-) Normális kutyának ugye elég egy-két falat. Kicsi tündérke meg órán is be tud sokallni, ha nem elég hamar jön a következő feladat. Várakozás közben meg általában elunja magát és gondoskodik saját szórakozásról... Ez volt az, amit nem engedhettem, fullra rám kellett figyeljen, folyamatosan... Na, lelkiállapot tekintetében, klasszikusan ezen a ponton kellett volna bedobnom egy felest... Remegtem, hányingerem volt, pokolba kívántam az egész világot, és mit nem adtam volna érte, ha hirtelen másnap reggel lett volna.  

Bementünk a pályára, konkrétan erősen koncentráltam, hogy emberi maradjon az arckifejezésem, mégis hogy venné ki magát egy zombifejű vizsgázó. A bemutatkozásnál rámosolyogtam a tanári karra, hálistennek nem vágtak hozzám egy kannát vicsorgás miatt...

Lábnál-követéssel kezdtünk. Gyakoroltuk éjjel-nappal, nyaralásban, itthon, minden áldott sétán. Ehhez képest is a csapnivaló jelzővel tudnám, objektíven, jellemezni a teljesítményt. Valami óriási mázliból cuci az indulásnál (bíró szerint) szépen figyelt rám, követte a mozgásomat. Aztán a gyors lépésnél eliramodott (bíró szerint: látszott, hogy arra számít, hurrá mehetünk, játék jön...), lassú lépésnél szaglászott... tejóég. 

A bíró szerint: a gyakorlat közben ellankadt a figyelme - hát igen, nem érdekes számára a láblábláb, ha nincs mellé kaja. A jobbra-át, hátraarcoknál igazából nem tudom, mit csináltunk, annyira izgultam. Azért, valami kutya ott kavirnyászott körülöttem... Ültetés-továbbhaladásnál egyszer utánam indult, visszaraktam, ééés: itt történt valami. Innentől kezdve ült, mint akit betonba öntöttek. Tempósan kellett továbbhaladnom, de féltem, mert cuci erre gerjed; ha lassan araszolok, akkor jobban helyben marad... Elmentem - szerintem legalább kétszáz :-) - előírt lépésnyire. Ült, mint a cövek. Asszem, ezzel nyertünk. Fektetésnél hasra vágta magát elsőre (bírónak tetszett), de nem maradt benne, felült. Innen mentünk csoportot kerülni, összekevertem a "kutya van kívül" - "kutya van belül"-dolgot, de nem rótták fel. Megszállta az ihlet a lányt, itt szépen ment. Fordulni szeret (Györgyi tanácsa ), emberekkel közömbös maradt (ő, a kis ölbemászó...), csinálta, amit mondtam neki. Ült, indult, jött... Édesem. 

 Aztán mentünk hosszú helyben-maradásba. Ültettem, mert fektetés esélytelen lett volna. A sulis vizsgapróbán kérdezte is a ránk ügyelő oktató, és csodálkozott, hogy inkább ültetem? Naná. Feküdni max. álmában szokott... Na hát ült, először márványszobrot játszott, aztán elunta és tekergette a fejét mindenfelé, majdnem hanyattesett egyszer. Én mutogattam neki, jógalélegeztem, ráolvastam... A legvégén mozdult ki, amikor, mint kiderült, már lehetett is, mert végzett a másik kutya. Bíró szerint: hamar lankadt a figyelme (hát ja, ingert keresett...), de végigülte, bár használtam kézjelet (én? akár füstjelet is, ha lett volna nálam, vagy morzejelet, kis színes zászlókat, bármit...), de - és akkor kimondta... - így is megfelelt a gyakorlat. HUUUUUUH. És mondta, hogy 83 pontot értünk el... Jól hallok??? Hát azt hittem, a nyakába ugrom!!! 

No, nem ugrottam a nyakába, de nagyon szélesen vigyorogtam asszem, és ugrándozva jöttünk le a pályáról... Anyám... Alig hittem el. Kicsi lányka, Györgyi jóslata szerint szépen, magához képest nyugodtan dolgozott, teljesített, figyelt rám. Akart dolgozni. És amit egy foxi akar... 

Tudatában vagyok annak, hogy oltári nagy mákunk volt a vizsgán, és egyáltalán nem biztos, hogy jelen pillanatban meg tudnánk ismételni ezt a bravúrt. Most járunk az új csoportba; a tény az, hogy valóban nem biztos még a tudásunk. Messze nem elég egy középfok elkezdéséhez. Majd ha szépen elvégezzük a tanfolyamot, akkor lesz az. Addig pedig vesszük egyik feladatot a másik után. Éééés, jönnek az őszi, esős, kedélyeket-lehűtő napok! 

Hurrá, nyaralunk 5 - A jó pap is holtig, a foxi meg pláne...

A nyaralásban a meleg, a szép helyek, a hosszú alvások mellett az is a klassz, hogy mindenre jut idő. A suliból úgy jöttünk el, hogy aztán tessék közben gyakorolni... Jelentem, igyekeztünk. Hogy volt-e eredménye, azt majd egy későbbi posztban...

Volt szemkontaktus, erdőben:

No, itt az az érdekes, hogy ahogy Korom Gábor mondta az előadáson az ösztönállapot szintjeiről: a lakásban édes-aranyos cucimuci, az utcára kilépve kihúzza magát, mindenhez odaszalad és sokkal kevésbé lesz cucimuci. Ha meg kiérünk az erdőbe - a pihepuha kiskutya megnő vagy két méretet, bedurvul a szőre, zöldre vált a szeme és ő lesz maga az Ördög. Na, elég annyi, hogy Lányunk is "meglehetősen határozott" volt a természetben... Éééés így is lehetett szemkontaktusozni. Ugyan kajába került, de akkor is. Végülis, tanítás.



Ülni nagyon szeretünk. Talán kijelenthetem, hogy bárhol és bármikor leül - ha elég határozottan mondjuk neki. És ez aranyos helyzeteket teremt. Például be lehet őt ültetni egy, gyerekek által rakott kőgyűrű közepébe - Miénk a vááááár!









Aztán: volt fektetés, eltávolodással, és nem, nem mélyguggolásban van a lány, hanem rendesen elhever a szegélyen. Na jó, imád felugrani kis kőfalakra, peremekre, szegélyekre. Talán kisebbrendűségi komplexusa van, imád magasabbról nézegetni, mint amekkora ő. De fektetés, ééééértitek, fektetéééés, amit úgy utál, mint... nem is tudom, mint ördög a szenteltvizet (ha már pap van a címben...), vagy mint üveges tót a hanyattesést... Cucikám, tudsz te, ha akarsz...!



Ugyanez elhagyatott kocsiúton, amiben az a pláne, hogy a bokrok tele vannak gyíkkal, szöcskével, macskaszaggal, zizegő-berregő-mocorgó állatkákkal. Vagy ha nincsenek tele, akár tele is lehetnének. Foxinak meg kell vizsgálnia mindent a környezetben, hát hogy venné az ki magát, ha felderítetlen marad egy négyzet centi is. Majd vissza a partra, a zajba, emberek közé.

 



Ezt a képet annyira szeretem. A világ legszebb laza póráza, a kutya rám figyel, folyamatosan követi a mozdulataimat, szépen láb mellett megy. Amennyit szenvedünk ezzel a mai napig is, ritka dokumentum arról, hogy képes tökéletesen végrehajtani a feladatot. Ha akar, kitűnően tud ő bármit! Ő, aki rosszabb napokon felszántja az aszfaltot, és aki miatt emberes bőrkeményedés van a pórázos kezemen.

Ez pedig két kép a láb mellé ültetésről. Emlékeztek, hogy azon nyígtam egy hónapja, hogy a cuci, amikor mellém ül, nem akar felnézni? Mer' ő egy szerencsétlen, picinyke kutya, akinek nem hajlik a nyaka eléggé fölfelé. Szerintetek? :-)

Az, hogy mi lassacskán ráérzünk arra, hogy a mindennapok része legyen egy kis gyakorlás ebből, egy kicsi abból, az érthető. Nagyon nem kéne hatalmasat égni a vizsgán. Egy közepesen gáz bukta elég lenne.  De érdekes és öröm látni, hogy a cuci is szeret dolgozni, hogy olykor magától ajánl fel ülést-fekvést. Na jó, azé' ne ő szabja meg, de ez még mindig jobb, mint az a totálisan indifferens lét, ami a hozzánk-kerülésekor volt... Etettük, sétáltattuk oké, de főnökösködni má' ne akarjunk... nem kommunikált, elvolt, kolbászolt a lakásban fel-alá és ide-oda pisiléssel szórakoztatta magát...

Ha már gyakorlás és tanulás: természetrajz órát is vettünk. Egyik este bekérezkedett a szobába egy gekkó. Jó ötletnek gondolta a hűs plafon alatt meghúzódni. Szerintünk kevésbé jó ötlet, mégiscsak vadászkutya van a lakásban, meg hát a jó ég tudja, hátha a gekkók terjesztenek valami egzotikus betegséget, esetleg harapnak, csípnek, szúrnak, rúgnak? És hát olyan aranyos, okos kis szeme van... Szóval próbáltuk kitessékelni a jószágot, cuci legnagyobb örömére. Bár kicsit zavar volt a koncepcióban, cuci azt hitte, elkapás a cél, nem pedig a kiűzés :-) Íme a betolakodó:


Kedves hűséges Olvasók, ez volt a nyaralásos rétestésztánk... Legközelebb már sulis kalandokkal jelentkezünk!

"Ha mi, árnyak, nem tetszettünk, gondoljátok, s mentve tettünk, hogy az álom meglepett, s tükrözé e képeket [...]"