"Feketén a hófehér..."

.. ami igen, vonatkozhat Plecsni fehér alapon fekete boci-foltjaira is, de a blog címadója most inkább a jin és jang, az angyal és az ördög...

Kicsi ördögangyalunk két hét "köszi, hogy itt lehetek" angyalkutyaság után csúnya, nagyon csúnya dolgokat mívelt az elmúlt hetekben. Azzal kezdődött, hogy felevett valamit az utcán, és nagyon ledorongoltam ott helyben, anyakutyamód. Elkaptam az orrát, és megráztam. Ez annyira felzaklatta, hogy - kölyökként kezdett viselkedni a lakásban. Minden kisebb szőnyeget összepisilt, összekakilt, ha ott voltunk, ha nem. Olyan is volt, hogy szépen játszottunk, klikkerrel, gyönyörűen teljesített - aztán játék végeztével elment oldalra, és szép tócsát helyezett el a konyhai szőnyeg közepén. Azonnali rajtakapás, rosszkutya, büntibe küldés. A hét szaldója: minden mozgatható, kisebb szőnyeg sikálásra került, a lakást, ami bűzlik a flóraszepttől, beborítják a kutyapelenkák (amit minden jóravaló kutyakönyv és tréner tilt...) és az eb minden szabadidejét büntetésben töltötte a kosarában.

Ez így nem élet, ezért kicsi lelkemmel intenzív játékba kezdtünk itthon. Félretéve a dühöt a tönkretett szép kis szőnyegecskék fölött, a semmibevétel fölött, az elmúlt hetek problémamentessége fölött. Koncepciózusan, hogy legyen sikerélménye, hogy használja a buksiját, hogy fáradjon szellemileg is. Briliáns elme, tíz perc alatt levette, hogy mit szeretnék. További tíz perc, hogy rávegye magát, érdemes volna megpróbálnia. A következő tíz perc meg már az örömben-úszásé, a jól megoldott feladaton érzett közös örömé. Van egy olyan játékunk, kicsit idióta, de szeretjük, amikor szájában egy játékkal mindketten elfutunk egyik "lerakóhelytől" a másikig. Itt szárnyal, furakodik, néz, hogy követem-e, ha megelőzöm, direkt túlszalad, dobálja a játékot, lubickol. Pont ma olvastam, hogy az Alfában van "kötődéses futás", nem tudom biztosan, hogy mi az, de lehet, hogy pont rátapintottunk itthon :-)

A fejembe vettem, hogy valószínűleg szeparációs szorongásban szenved, ezért napközbenre "ottfelejtem" a sétáltatós nadrágomat a fotelben. Hazajövetkor a nadrágot vastagon borítja a fehér szőr, így valószínűleg egész nap azon szundikál :-)

A séta is harcos. Néha pisilni is elfelejt, annyira izgatják a macskaillatok a trafóházból, patkányillat a csatornából, sünillat a kertes házakból. Elkeseredésemben múltkor rászóltam, odahúzva egy fűcsomóhoz, hogy "szimatolj itt". Utána megkerestem az elgurult államat... tündérkém azonmód elkezdte vizsgálgatni a talajt. Istenkém... ki rakhatta ki...? Honnan...?

Elkövettem azt a hibát is, hogy megmutattam neki, milyen tuti dolog felugrani a kis alacsony kőfalra a járda mellett. Ráadásul jutalomfalattal. Akkor rá se bagózott, de egykét hete a program az, hogy magán-agility órát tart magának falra-felugrással, végigfutással szép testtartásban, leugrás a végén. Rájött, hogy fentről jobban kilátni, így most már kerítéslábazatokra is felugrálgat. Ebben is fárad mondjuk, és a kis izmocskái is duzzadnak a gyakorlástól. Csak az a baj, hogy üres óráiban otthon is balettórákat ad magának, a gyakorlóterem pedig a nappali kisasztala, a kanapé, a fotelok meg az ebédlőasztal.

Jótanács: ne hagyjunk elöl törékeny dolgokat. Leeshetnek.

Jótanács: ne hagyjunk elöl mézet. Nehezen jön ki a kutya szőréből. 

Vagy legalább ne tanítottuk volna hempizni a kutyát... Ja, a nejlonban pedig birsalmasajt volt. Mégis szereti!

Kicsi lelkem kiérdemelte a múlt héten a Brutália nevet. Pedig ugyanannyit van otthon egyedül, mint eddig, ugyanolyan ingerek érik, és az RC stresszmentesítő spéci tápját kapja. 

Beíratkozunk kutyasuliba, a más kutyák iránti agressziója miatt. Múlt héten volt az első, bemutatkozó óránk. Sajnos ma már nem mehettünk az első "igazi" órára, mert valami baj történt a sulival, így jövő héten megyünk egy más helyszínre. Kutyákkal találkozáskor segít, ha elélépek, de zsigerből, földre lapulva acsarkodik és ha nem vagyok köztük, támad. Az iskolában van pont ezen segítő szocializációs tréning, alig várom a jövő hetet!

Autóban nem szeret utazni, sírdogál és szétszereli a boxot, bár beszállni gond nélkül beszáll, legyen az csomagtartó vagy utastér. A vaníliás wunderbaumot egyszerűen imádja. 

Körülnéztünk a csomagtartóban

Nagyon fontos annak a folyamatos, mindennapos megerősítése, hogy ki hol áll a falkasorrendben a családban. Egyetlen rosszul-teljesítést (pl. játéknál) sem szabad korrigálatlanul hagyni, egy bepróbálkozást (pl. felugrik az ágyra, ha tilos) se hagyjunk rászólás, ágyról-letolás nélkül. Most pl. legyengített egy náthás-lázas nyavalya, és a kisasszony, bár jobban kötődik, szinte vigyáz rám, mégis többször látom felcsillanni a szemében, a füle tartásában, a nózija mozgásában a próbálkozás ötletét, mint egy normál hétvégén. Amit csírájában el kell fojtani egy megbotránkozó hangsúlyú "héééé!"-vel, és ő ezt szépen tudomásul véve, el is nyúlik a szőnyegen. 

Na jó, időnként idehozza a rágókötelét és bökdös vele. Nagy kihívás ilyenkor kutyasulisan kiküldeni a privát terünkből...

Apport

Klikkerezünk az Állattal... iszonyat motiválható kajával (kop-kopp). Ma először láttam, hogy szuggerálta a klikkert. Már, amikor csak odavágta elém a labdát (a feladat a "kezembe"). Rafkós és türelmetlen. Képes inkább az ölembe rakni a labdát úgy, hogy végül ráguruljon a kezemre, mintsem beletegye a tenyerembe. Csak hogy ne nekem legyen igazam:   A játék most inkább az akaratok harca, mint a feladat teljesítéséé. De annyira jó látni az örömét, amikor végül szépen beleteszi a labdát a kezembe, naaaagyon megdicsérem, közben klikk és juti, szemmel láthatóan boldog tőle.

Na jó. Asszem leginkább a kajától boldog, amit ilyen módon betömhet. (Ide most egy nagysóhajos szmájli kéne...) Sokszor hozza a labdát, de nem ám azért, hogy játsszunk, a játék öröméért (olyankor félrenéz, nem ért ember...) , hanem "nééézd, hoztam neked labdát, aggyá' kaját!"

Viszont - kipróbálgattuk a kombinációs készségét. Bámulatos. Csak a lustasága szab határt. Amikor a kezdeti zsizsegésből lejjebb nyugodott (értsd már nem hányavetizte el a feladatot), nehezítettünk. Elővettem a rágókötelét, hogy akkor most az az apport. Kétszer visszahozta, de annak nincs olyan jó íze, mint a labdának, nem is gurul, és különben is, olyan messzire dobtam. Itt van közel a laszti, annak is szoktam örülni, itt van no, aggyá' kaját. Nem szabad engedni, hát újra és újra és újra "kérem, kezembe". Végül csak megkaptam, és pár ilyen után esküszöm, hogy mindketten röhögtünk a kibúvókereséses próbálkozásain... 

Ekkor megint nehezítettünk: most a csörgős kis súlyzóját vettem elő dobálgatni. Szépségesen hozogatta vissza. Az a fránya jutifalat meg sajnos véges. Ezzel gondom van, mikor és hogyan érdemes abbahagyni egy gyakorlatot? Amikor lankad a figyelme? Amikor megette az összes falatot? Az ötvenedik után? Amikor már unalmas neki?

A házibetyár

Kezd oldódni és trógerkodni. Úgy örültem reggel, hogy -most először- nem sündörgött, amikor elmentünk itthonról, hanem nyugodtan, magától szépen beült a kosarába, amikor felvettük a (nem sétás) kabátot.
A kis napirendje is kialakulóban. Ennek a hosszú hétvégén annyira azért nem örülök, mert hatkor arra ébredek, hogy kopognak a kis körmei. Ha nem mozdulok, akkor csörög a bilétájával. Végső érvként tüsszenteni szokott... Ó, hát nem ébresztget, azt ő nem meri, ezek pusztán fiziológiai jelenségek...

Ma amíg itthon volt egyedül, leszerkesztette az egyik plüssállatot a szőnyegre (még egyben van és nem nyálas), és bizonyos jelek arra mutatnak, hogy az asztalra is felment körülnézni. A birsalmasajtot viszont továbbra sem szereti. Talán mert nem tányéron tartjuk. 
A szobába bevonszolt pórázon már nem lepődöm meg, azt mindennap csinálja.
Persze amikor hazaérve rákérdeztünk, hogy mi is ez a kiállítás a szoba közepén, a jószág rögtön hanyattvágta magát. Tudja ő, csak próbálkozik...


Próbálkozik, mint tipikus foxi. Elkezdtünk odafigyelést fejlesztő és kombinációs játékokat játszani, és ismerkedünk a klikker használatával is. Az egyik játéknál falatot rejtünk el egy tálka alá, és három másik tálka közé keverjük, Plecsninek meg meg kell találnia, melyik alatt van. Kezdetben sorra szaglászta-felborogatta őket, de mára rájött, hogy hoppá, ez egy játék, és átlagban a második szaglásra be is jelez. Gondoltam, itt az idő nehezíteni, elküldtem messzebbre, a szőnyeg szélére leülni. Ugye milyen szépen hangzik? Pedig egy-egy fordulónál ezzel telik a legtöbb idő :-) És észrevettem, hogy kis trógerünk - les... így könnyű...!
No, nehezítsünk tovább: kis bogárkámmal irány az előszoba, leültettem, letöröltem a csepegő izzadságot, vissza a szobába elrejteni a falatot, aztán a vállam fölött kukucskáló foxifajzatot visszatoloncoltam az előszobába. Ismételten letöröltem az izzadságot és eldugtam a falatot, pillanatonként emlékeztetve a jószágot, hogy ülve maradjon. Be is jött a dolog, de harmadjára kicsiny lelkemből előtört a polgárjogi harcos. Tüntetőleg nem ült le, és nagy kerek bociszemekkel vizsgálgatni kezdte az előszobaszekrény sarkát, mintha most látná először. Utána a bejárati ajtót szemlélte tüzetesen, megtanulmányozta a lábkörmeit, majd bocsánatkérően nézett, hogy ja, ja, biztos akarok valamit, de hát ő nem beszél ember, ő egy igen bájos, oktondi jószág, aki szívesen oszt puszit, de áruljam már el, mi a franc az az "ül!"?
Ilyenkor az ember erősen ráharap a nyelvére, hogy ne törjön fel a röhögés...
A kezemben volt egy másik falat... felemeltem és csámcsogni kezdtem. Ha te úgy, akkor én meg így, megeszem a falatodat... hát, ha pillantással a foxi ölni tudna... és nagy sóhajjal csak letette a popsiját!

Klikkerrel gyönyörűen labdázunk a szobában. A "kérem"-re leteszi, a "kezembe!"-re pedig az elé nyújtott tenyerembe pottyantja. Nagy a kísértés klikkelni, ha az ölembe teszi, vagy ha nagy hévvel megérkezve felkapaszkodik és a ragacsos, nyálas lasztit a gyomromba nyomja, de csak a pracli ér pontot. Egy zaj, mozdulat hamar eltereli a figyelmét; sokszor csak leejti elém és fülel-szagol a zavaró elem irányába. Ilyenkor nehéz rávenni, hogy igenis emelje fel a lasztit, adja a kezembe, fejezzük be a gyakorlatot. Utcán azért ez jelenleg még lehetetlen volna.


Plecsni felfázott az elmúlt napokban ránk zúdult esős-ködös-nyirkos időben. Ellenérzéseim vannak a kutyaruhák iránt, de nagyon úgy tűnik, hogy be kell szereznünk egyet. Meleg plédet kapott a kosarába a takarója alá, imádja - valahogy azóta nem is akaródzik felmennie a kanapéra.

Kutyákkal nagyon rosszul jön ki. Minden szembejövő kutyára acsarkodik. Sétán kertes házas övezetben direkt odamegy a kerítésekhez, hátha rendre lehet utasítani az ottlakót. Egy nagyon kedves vizsla odajött hozzánk egyik nap, köszönni, szaglászni, egy jó kis kergetőzés reményében - csúnyán letorkollta Plecsni. Sajnos traumatikus élményei lettek az elmúlt hetekben, ami instabillá tette a fajtársak iránt. Pár utcányira van egy jó nevű kutyasuli, tervezzük a beiratkozást, ha kigyógyult a felfázásból.

Plecsni itthon

Plecsni körmöcskéi itt dobognak a parkettán. Könnyű dolga van vele az embernek, még ágyból is tudom, merre jár. Egyre halkuló kipikopi: a konyhába ment. Megtorpanó kipikopi: az ajtónál van, szimatol. Jártában végigporszívózza a lakást; nincs gond a morzsákkal, valahogy eltűnnek.

kipikopi

A hosszú hétvége eseménydúsan telt. Plecsni nálunk töltötte a péntek éjszakát, majd szombaton próbanapra ment. Sajnos mégsem maradhatott ott, így vasárnap délelőtt ismét itt kopogtak a kis körmei a nappaliban...

Fontos hangsúlyozni, hogy egy foxi nagyon, nagyon sok odafigyelést igényel. A bejárati ajtót szorosan és mindig be kell zárnunk magunk után; ne tévesszen meg az angyalian szendergő kiskutya.A kertkapu alatt semmi-perc alatt kitolja magát az utcára; egy akkora résen, amin egy 36-os cipő átfér, ott ő is. A hámból, amiben cukin mutat, Houdini módjára kihúzza magát, így abban nem szabad sétáltatni.

Rengeteget sétáltunk, játszottunk, ismerkedtünk a környezettel. Egy pillanat alatt megérti, mit szeretnénk tőle - a gondok ott kezdődnek, hogy, mint minden egyes terrier, hajlamos eldönteni, ezek közül mi lenne az ínyére. Ami nincs, ott felveszi a "kutya vagyok, nem értem" álláspontot. Örömmel játszik, a kezembe adja a rágókötelet, labdát, szépen elmagyarázza, mit szeretne. A lakásban finoman jár-kel, elöl van gyümölcs, méz, birsalmasajt, nem bántja.

Az utcán viszont húz, csak úgy issza be az ingereket, zsong, zsizseg. Ez egy forgalmas útkereszteződésben nem kellemes, így szorgalmasan gyakoroljuk az átkelést, minden egyes járdaszegélynél. Megdöbbentő, mennyire okos. Amikor közeledünk egy járdaszélhez, szólok neki előre, hogy "Átkelünk" és felcsévélem a flexin. Eleinte tartani kellett - kicsit még most is, főleg, hogy az egyik zebránál van egy acsarkodó kerítéses kutya - de folyamatosan növekszik az alkalmak száma, amikor már laza pórázzal álldogálunk, zöldre várva. A következő teendő az lesz, hogy folyamatosan is tudjon várakozni...

Amit nem "kifejezetten" mondok neki, azt valahogy jobban elfogadja. Például ha belekavarodik a hosszú pórázba, ami őt nem zavarja különösképpen, de engem igen (tegnap sikerült lepisilni...), szólok neki, hogy "láb!". Már szinte 80%-ban szépen emelgeti kezdi a lábacskáit, így nem kell mindig odamennem kicsomózni.
A másik ilyen az "autó!". Ezt akkor használom, ha olyan helyen sétálunk, ahol néha félre kellene állnunk, de őtündérsége bele van feledkezve a szagokba.

A visszahívás még, hát majdnem azt írtam, hogy kezdetleges, de nem - pontosan ismeri, de ellenáll. Feltétlen bizalom kell, de amíg csak csapódik ide-oda, panzió, próbaidő, vendégség, ideiglenesezés, esetleg ismételten panzió, addig ez nem tud kialakulni. Pedig annyira, de annyira jó "anyag". Kitűnő agilitys kutya lenne, a roppant energiái, kísérletező kedve, esze miatt, vagy dog-dancingben is elhozná az aranyérmeket, és nem úgy, hogy titokban kilopná a bíró néni táskájából... Szereti "produkálni" magát, örömmel nyújtózkodik fel, tipeg, kering, ez az ő világa lenne.

Pár kép Plecsni hétvégi elfoglaltságairól:

bemelegítés a dancing-hez

és az ördögpalánta, aki kettőig sem tud számolni :-)

Sokminden történt

... az utolsó bejegyzésünk óta. Plecsni próbaidőre ment. Mondhatjuk, hogy "állat" jó helye volt: kisimult a lelke, rengeteget tanult, könnyen és örömmel szívta magába az újdonságokat, konzekvens szabályokat, naponta gondoskodtak a fizikai és szellemi energiái többórai, odafigyelő lekötéséről.
Sajnos az aranyéletnek a sors egy igazságtalan fordulata miatt hirtelen vége szakadt és Plecs visszakerült hozzánk. Nagyon hamar szüksége lenne egy hasonló, róla legalább így gondoskodó ideiglenes vagy végleges gazdira. Hadd ne kelljen újra zárdába adnunk, hiszen láttuk, hogy családban milyen remekül helytáll.

Kérdésként felmerült, hogyan viselkedik lakásban. Nos, nálunk sokminden elöl van; amit sajnálnánk, ha baja esne (papucs, plüssállat stb..) és aminél veszélyes, ha baja esne (konnektor, telefontöltő stb.) Móniéknál és nálunk is az a tapasztalat, hogy a drótok marhára nem érdeklik, a ruhafélék csak addig, amíg végigszaglássza (...hol jártál benne...???).

Na jó... a polár takaró a kanapén, az már érdekli. Rétegesen. Egy réteg kanapé, rá egy réteg polár, rá egy réteg Plecsni...

Szobatisztaság, viselkedés: éjjelente kicsit járkál, megszaglász, hogy alszom-e, vagy kinézhet-e egy kis játék. Ha az ember egyenletesen szuszog, békén hagyja. Halk, udvarias nyöszivel bepróbálkozik - ha nem reagálunk, beletörődik és visszamegy aludni. Reggel ugyan türelmetlen, orrig ugrik örömében, de szobatisztán  működik (nyilván azért 7-körül már le kell menni!).
Éjjel hazaérkező szomszédot nem ugatta. Csak fölébredt rá, és ha már fölébredt, szaglászott egy keveset. Akit zavar, főleg éjjel, hogy három-négy szippantás után határozottan kifújja a levegőt, annak érdemes ajtószabályt bevezetnie, Plecsi már ismeri. Konyhába is csak engedéllyel mehet be, határozottan utasítva betartja. Ha elvicceljük, nem komolyan mondjuk, nincs hatása.

Álomgazdi, gyere gyorsan...!!!!!

Hosszú séta

Ma megint sétáról szól a... mese? Igen, mese, mert mesébe illő sétánk volt. Egy nagyon kedves párral, akiknek Plecsi sok mosolyognivaló pillanatot és egy kis izommunkát is adott :-).
Rendezvény volt a panzió nagypályáján; Plecsnike valószínűleg kora reggel óta ablakra nyomott orral toporoghatott a szobaajtóban a beszűrődő hangokat, illatokat, hangulatot vizslatva (bocs, foxilva). A panziókapuban illendően előadta a repkedő kutya kötelező kűrjét, majd - szintén kötelezően - cikcakkban ellenőrizte a "kinti világ" első tíz négyzetméterének kábé összes fűszálát.

Ezek után Plecsni felvette a Rugóláb vezetéknevet, mert a sétapartnereink kipróbálták, múlt hét után immár sajátkezűleg is, mennyire szereti kis foltos barátnénk a csipogós talpaslabdát. Nem tudom leírni. Tényleg. Inkább nézzétek meg ti is!

Ez itt egy kényelmes, picike bemelegítő ugrás:

Rugóláb Plecsni

                                               

                                                                       Hoooooopppiiiiii!

...Azok a fogak...!

A labdát nagy határozottsággal kell kieszközölni Plecsniből:

Itt szépen letette, de ezt a piciny, kétdekás kislányt izomból kell ellentartani, mert máris nyomult rá a talpas kis játékra:

                                                

Nagy peckesen szaladgál, miközben csicsergeti, csipogtatja a foga közt. És ordít róla, hogy közben úszik a boldogságtól.

Én és a labdám

Találkoztunk egy aranyos westie-vel és tacsi-csivava-mégvalamimix tesójával. Gazdijuk vadgesztenyét szedegetett, amit a tacsika lelkesen gurigázott. Plecsike eleddig rá se fütyült a gesztenyékre, de itt hamar eltanulta, hogy jéééé, ez egy játékdolog; onnantól lelkesen ugibugrizott a gesztenyékért is. Botozni jelenleg nem botozik, semmilyen felhasználási módját nem fedezte még fel. Érdemes lesz sokat vinni kutyák közé, mert szemmel láthatóan tőlük viharsebességgel tanul; csak idő kérdése lesz, mikor lát egy botozó havert, akitől kedvet kaphat ehhez is.

Találkoztunk más kutyákkal is, elbűvölten nézte, ahogy egy bobtail frizbizik. Konkrétan úgy, ahogy a szobába zárt kanyarós gyerek vágyakozik az ablak túloldalán a focizók közé :-) Csak ő nem szobába, hanem flexire volt "zárva". Kár, hogy frizbit nem hoztunk, így be kellett érnie a tenisz és a csipogós lasztival.

Amúgy kis bogarunk elbűvölő volt. Egy padon ülő idősebb házaspártól fülig érő, ellenállhatatlan mosollyal próbált eludvarolni egy falat almát. Egy gyönyörű drótos foxifiúnak illegette magát, és a rendezvényre érkező két hölgyet is olyan kitörő örömmel ugrált körül, hogy egészen zavarba jöttek.

Azért, trógerkodott is... nem tudom, honnan szedte elő azt a fél sonkás zsömlét, amit egy pillanat alatt egészben próbált letuszkolni a torkán. Ketten térdeltünk rajta és feszítettük szét a kis pofiját - mert hát ki tudja, az ilyen eldobott kajáknál :-( A disznófülű úgy összezárt, hogy egy pillanatra kétségeim támadtak. Szerencsére túl nagy volt a falat, bár egy óriásit nyelt, hátha leküldi; de végül sikerült kikotorni a szájából. Hm... jó hegyes fogai vannak.

Plecs-bébi két és fél órai séta után kezesbáránnyá alakult, le is ültünk a fűre beszélgetni.

A kezes bárány

Közben remekül szórakozott, nézte a frizbizőket, virtuálisan levadászott egy madarat a bokorban, becsületesen gurigázta ugyan a teniszlabdát, bár nem tartotta valami nagyra (elromlott... semmi csipogás...). És széles jókedvében körbe-körbejárt, puszikat osztott, és csodásan érezte magát. Éééés képzeljétek, Móninak kézjelre leült!!!!
Rengeteg ész szorult abba a pirinyó koponyácskába :-)

Szép estét mindenkinek!

A labdagép

Tegnap Plecsninek izgalmas napja volt. A séta során most nagyon sok kutyával találkoztunk. Örömmel láttuk, hogy nemcsak szépen viselkedik mind fiú, mind lánykutyákkal, de szívesen is megy oda hozzájuk, érdeklődő, barátságos. Nem tolakodó, nem agresszív. Bár Plecsni dominánsan minden szagnyomra rájelöl, ezzel talán inkább a jelenlétét jelzi, mert találkozásoknál higgadt és barátságos.

Szépen lassan kezdem megismerni a kis személyiségét. Amikor kijövünk a panzióból, az első 10-15 perc a tobzódásé; ilyenkor pont úgy viselkedik, mint a gyerek a cukorkaboltban. Rohangál, húz, azt se tudja, melyik fűcsomót analizálja és jelölje felül előbb. Ilyenkor egy marhacupákot is lóbálhatnék a feje fölött, az se érdekelné. Utána, amikor eljutunk egy szagszegényebb és nyíltabb területre, akkor lehet őt elvarázsolni a csipogós, talpas labdával. Gyönyörű, magas ugrásokkal repül a labdáért; ha nem vagyok elég gyors, simán  ki is üti a lasztit a kezemből. Amikor megkaparintja, nagy élvezettel aprókat rágcsál rajta, ügyesen és szemmel láthatóan élvezettel csipogtatja a labdát. Aranyos, ahogy libegő fülekkel üget fel-alá a labdával és közben csicsereg :-) Izgatottan várja a következő dobást, egy centire tartja az orrát a labdától... Magától is variálja a játékot (na igen... egy foxi mindig töri a buksiját), próbálta dobálgatni is magának.

Találkoztunk két aranyos hölggyel, akik három kutyájukat sétáltatták. Az egyiküket Plecsni teljesen az ujjai köré csavarta, bezsebelt egy komoly adag kekszet, rengeteg ölelést és simogatást. Esküszöm, vigyorgott, amikor dédelgették...!

Utána egy kedves párral is találkoztunk. Plecs bemutatta, milyen ügyesen labdázik, és bár délután előzőleg már kockásra ugrálta magát, mégis olyan energiával röpködött a labda után, mintha öt új duracell elemet rejtegetett volna még tartalékban. Egy idő után eltettem csipogós talpas barátunkat, de séta közben oda-odajött, felkapaszkodott rám és kérte szépen vissza... Persze amikor visszamentünk a panzióba, Kitti kezében máris majdnem elaludt, úgyhogy mihelyt visszaért, valószínűleg el is tette magát másnapra :-)
Beszélgetés közben nyugodtan álldogállt közöttünk, néha be-bekapcsolódott egy kis simiért-felkapaszkodással. Igazi aranyos, jó kiskutya!