Tenyésztő vagy szaporító?

Az utóbbi időben aktuális ez a téma. Valahogy megtalálnak a kutyát venni, vagy magukhoz venni szándékozók, ami jó. Egy kiskutya öröm (na jó, a pisitócsáktól, lerágott tapétától, széttépett kedvencruháról most nem beszélünk J ). De találkoztam olyannal is, akit éppen átvert egy szaporító… L 

Azzal is találkozom, hogy nagyon sokan nincsenek tisztában a tenyésztők és a szaporítók közötti különbséggel. Pedig van, jócskán. Talán nem haszontalan összegyűjteni, mik is ezek a különbségek.

Röviden: a tenyésztő a minőségre és a kutyái jólétére törekszik. A szaporító csak a pénzre megy, gyakran palira veszi a vevőt és semmibe a kutyáit, nemritkán súrolja az állatkínzás fogalmát is.

Nézzétek át az alábbit, és döntsetek…

Tenyésztő	Szaporító
Bejegyzett kennelneve van! Akinek nincs kennelneve, az egyszerűen egy szaporító. Ilyen egyszerű.	Névtelen
Nem a kutyáiból él, bár a vételár nem alacsony. Csak éppen rákölti a kutyáira…	A kutyái puszta bevételi forrás. Semmi több.
Referenciákkal rendelkezik, rá lehet keresni, sok találattal.	Ügyel arra, nehogy rákereshető, utolérhető, leinformálható legyen. Összesen egy mobilszám van hozzá.
Van weboldala, amit rendszeresen frissít. A kiskutyákról és előző almokról sok képet tesz fel, ugyanígy a szülőkről is.	Magától nem tesz fel képet (nincs is hova), unszolásra küld 1-1 telefonnal készült fotót. Rossz esetben egy netről letöltött képet (ki tudja, kiről).
A kiskutyákra előjegyzés van. Almot ritkán, előre meghirdetett időpontban hoz le (pl. a weboldalán ilyesmi áll: „tervezett alom 2014 októberében”, „legközelebb 2015 tavaszán tervezünk almot” stb.)	Folyamatosan kaphatók nála kiskutyák. Minden tüzeléskor lehoz almot, évente 2-szer, vagy többször :-( Újságban, netes hirdetési felületeken hirdeti a kicsiket.
A kiskutyák szülei törzskönyvvel rendelkeznek és a kölyköket sem adja anélkül.	„Adhatok törzskönyvet, de akkor egy tízessel drágább lesz az ára.” Vagy: „Hova gondolsz, akkor sokkal többe kerülne”
A szülők kiállítás-nyertesek, munkavizsgásak, kutyaiskolába járnak, mindez dokumentálva van.	Semmi ilyennek nincs nyoma.
A tenyésztés célja: stabil, fajtastandard szerinti, szép, kiváló kutyák.	A szaporítás célja: pénzt keresni. A végeredményre tekintet nélkül.
A kiskutya ára százezres nagyságrend… :-(	A kiskutya ára 10-20-40 ezer forint.
A kiskutyák 9-10 hetes korukig az anyjukkal vannak. FIGYELEM: az Állatvédelmi Törvény előírja, hogy a kicsiknek minimum a 8. hétig az anyjuk mellett KELL maradniuk! Aki nem így tesz, törvényt (is) sért!	Jellemzően 5-6 hetesen eladja a kutyákat, mert:           *  „már egyedül esznek”            * „ha tovább tartanám őket, sokba kerülnének”            * „legalább hamarabb lesz fogamzóképes az anya”
A kölyköket oltási programjukkal, chippelve, féreghajtva adja gazdához.	Jó, ha 1 oltást kaptak a kicsik, de ez sem jellemző. Chip nincs. :-(
A kölyköket elvitel előtt meg lehet látogatni. Választhatsz, (attól függően, felíratkozás szerint hanyadik vagy a sorban).	Csak a vásárláskor láthatod a kicsit, jellemzően egyedül. Nem választhatsz.
Az anyakutya és a kicsik tiszta, rendes, nyugodt környezetben élnek, kiegyensúlyozottak. Az anya egészséges.	Jellemzően összezsúfolt, sokszor koszos helyen, sok más kutyával együtt laknak a picik. Az anya kizsigerelt, csúnya, nem ritkán beteg.
A kölykök erősek, egészségesek.	A kölykök gyakran bélfertőzéssel, férgekkel küzdenek, gyakran hazavitel után elhullanak.
A többi kutya is egészséges, boldog, látszik, hogy foglalkoznak velük, jól szocializáltak, barátságosak.	A többi kutya agresszív vagy félénk, beteges, ápolatlan, kizsigerelt, vagy nincs is többi kutya.
A szülők egészségügyi szűrésekkel rendelkeznek, ezek az adatok publikusak, a tenyésztő büszke rá.	Nincs nyoma szűrésnek, említésére a szaporító esetleg ideges lesz.
Csak 2 évesnél idősebb kutyát von tenyésztésbe.	Az első tüzeléstől kezdve szaporít.
A szülőket gondosan válogatják, ugyanazon szülőpártól ritkán van második alom. Saját fedezőkannal ritkán fedez kennelen belül, sokszor külföldi az apa (rokontenyésztés kiszűrése a cél, és a genetikai változatosság, persze az egészségügyi és küllemi feltételek meglétével). Ismeri a fajtát, a jellemző genetikai betegségeket, nyíltan beszél róluk, tanácsot ad.	Van egy halom kutya, akiket keresztül-kasul pároztatnak, ahogy éppen esik. Rokonnal akár. Nincs tisztában a genetikai veszélyekkel, nem ismeri a fajtát különösebben és nem tartja fontosnak, hogy tisztában legyen mindezzel.
A kölykök jól szocializáltak, barátságosak, érdeklődők, esetleg már fésüléshez stb. kezdik őket hozzászoktatni.	A kicsik sokszor félénkek, ijedősek, rosszul reagálnak az emberi közeledésre.
Bármilyen probléma esetén visszaveszi a kölyköt.	Nem vesz vissza kölyköt, „még csak az kéne”. Van olyan is, hogy neked többet nem veszi fel a telefonját.
Eladás után érdeklődik a kicsik sorsáról, tartja a kapcsolatot a gazdákkal.	Az eladás után nem törődik a kölykök sorsával.
Adásvételi szerződést írat.	Nem ad semmilyen papírt.
Jó minőségű (szuperprémium) táppal etet.	Olcsó táppal etet, gyakran a kölykök is felnőtt tápot esznek.
Kérdéseket tesz fel a leendő gazdiknak, érdekli, hol-hogyan-milyen célra keresnek kutyát. Adott esetben akár le is beszéli az érdeklődőt.	Bárkinek elad, és nem kérdez semmit. Csak a bevétel érdekli.
A kölyökkutya átvételi helye kizárólag a tenyésztő otthona/nyaralója/tanyája stb.	Az átvételi hely kapualj, pláza, aluljáró, vasútállomás, parkoló, autócsomagtartóból. Bármi, csak nyoma ne maradjon.
Egészséges, stramm, fajtatiszta, garantáltan olyan kutya kerül ki a tenyészetéből, amilyenre számítasz.	Kétes állapotú, ismeretlen genetikájú kiskutyát kapsz, aki vagy életben marad, vagy nem, és vagy olyan színű/méretű/típusú/fajtájú stb. kutya lesz belőle, amilyet szerettél volna, vagy nem.

Érthető, ha valaki nem akar százezres nagyságrendet kiadni egy kölyökkutyáért. És érthető, ha nincs szüksége törzskönyvre, hiszen sem kiállításra járni, sem tenyészteni nem akar (vigyázat: tenyésztővé válni csak kiállításon nyertes, munkavizsgás stb. kutyával lehet!!!) Akkor: irány egy MENHELY!

Rengeteg kedves, gazdira váró kiskutya van akár menhelyen, akár sintértelepen –ez sem ugyanaz! - (jellemzően felnőttek, de kölyök is akad…), akin segítesz, ha magadhoz veszed. És tele van a net fajtamentő szervezetekkel, ha konkrátan egy bizonyos fajtát keresel (pl. sportra stb.). Ha viszont szaporítótól vásárolsz, hozzájárulsz ennek a kutyák életét, épségét figyelmen kívül hagyó, veszélyeztető, nemtörődöm üzletágnak a fennmaradásához! :-(

Te döntesz. 

Kinek van még melege?

A százhúsz fokban lehet, hogy jólesne egy kis üdítő visszatekintés a téli havasokba... Úgyis adós vagyok még egy pár fényképpel. Egy pár boldogan hempergő-mászó-ugráló-hóban gázoló képpel.

A Lány meg azóta teljes életnagyságban átkeresztelődött Lizára, amit hol Lillusnak, hol Nózimalac-disznónak, Cucikának, Kisbogaramnak becézünk. Hol meg úgy, hogy "Azt te csak hiszed" :-)))))


Ez egy átlagos nap átlagos sétája:
Kezdünk hosszú, méla lesben...
Aztán szaglászunk egy keveset...

 










Széles jókedvünk kerekedik a szaglászástól... vagy mondjam a költővel? "Hogy kimelegedjék, ugrándozott, és jó nagyokat lépett..."






"S a hidegre való tekintettel..."

     ...tovább ugrándozott... 

Ja és persze ásni is kellett. Vagy fejet a hó alá dugni és nagyokat fújtatva szagot elemezni. Most látom, így a fehér háttér előtt, hogy mennyire pöttyös... <3 

Így nem csoda, hogy otthon már adta a jókutyát. Na jó, ehhez kellett egy pihepuha szőnyeg is, ne már a kemény padlón kelljen hevernie.(Felhívnám a figyelmet a színes rongyszőnyegre, ez az ő szőnyege, hoztuk otthonról, meg ugye jött a kiságya is... De sebaj. A mások rétje szőnyege mindig zöldebb fehérebb...)

Annyira jól állt neki ez a szőnyeg, és olyan szépen elvolt rajta, hogy 1) kiderítettük, honnan van, 2) megnéztük a neten, hogy van-e a közelben ilyen bolt, 3) a szakadó esőben, hazafelé menet beszaladtunk és vettünk egyet :-) (a fenti képen 2 db van összetolva)

És miután így kiugráltuk-kipihentük magunkat, egy vékonyka kis szendvicset is el kellett fogyasztani - na nem Neki. Nekünk! A tojáska alatti sülthús mintegy jó ujjnyi vastag... volt.

Hogy a kutya mit evett? A saját kis tápját. Már, miután megkapta az engedélyt hozzá. Anélkül ugyanis nem nyúl hozzá: 

Hosszú út vezetett ide. Emlékszem az első hónapokra. Amikor 1,5 perc alatt (mértem) tolta be az 5/8-adot. Normális kutya "versenyideje" 2, 2,5 perc... És akkoriban egy lefordított bögrét is a táljába kellett tenni, "lassítónak", hogy ne habzsoljon annyira. Ehhez képest, mostanság itt álldogál a kaja fölött.
Na jó... van, hogy annyira koncentrál, hogy a földre csöpög a nyála... <3 Éljen Pavlov doktor, és a reflexe :-)




Ettől még természetesen végigasszisztálja a mi vacsoráinkat is. Hogy viccesebbé tegye, időnként elszórakoztat bennünket a medvéjével (medve nélkül egy tapodtat se!). Például azzal, hogy vicces helyekre teszi:

Na, ki kér egy pohárka medvekólát? :-)

Ezek már megint elutaznak - átrendezés

Bizony, a télben az a jó, hogy szerencsés helyeken esik a hó is. És ha hó, síelés... Februárban elutaztunk egy kis síelésre a festői Mühlbach-ba. Foxistul.

Ugye a Lány elég szorongásos, ha csomagolásról van szó. A múltkori utazásnál nagyon jót tett neki, hogy feljöhetett a fotelba az esemény átvészeléséig. Most Ember unszolására hagytam szabadon mozogni és végigkísérhette mindegyik tétel eltűnését az ajtó mögött. Lelkesen ismételgettük a "Jön a kutya is!" kulcsmondatot, hátha.

Izgultam, mert pszicho alaptétel, hogy stresszhelyzet előhozza a rossz automatizmusokat, berögzött negatív viselkedésformákat, ami a Lánynál a láb mellett szökés (is). És nem, valóban nem bízom benne. Eltelt már egy év, de nem hiszem, hogy elég messzire jutottunk már együtt.
Egész tisztességesen viselte a készülődést. A kocsiban pedig a kötelező első 100 km-es ácsorgás után magától lefeküdt, sőt, amikor besötétedett, aludt is.Nemcsak hasalva, de szépen oldalra ledőlve.

Az apartman gyönyörű volt: egy naaagy nappali - konyha az előszobában - és egy hangulatos kis háló. Képzeljetek el egy fényesre glancolt, sötétbarna kerámiapadlós konyhát, amit, ha nem csillogna még eléggé, spotlámpák tucatja világít meg. És egy inkontinens kutyát, aki (félórás, kétórás, félnapos, tökmindegy) sétából hazajövet mindig-de-mindig csöpögtet maga után egy keveset. Találkoztam már olyan kővel, amin halvány nyomot hagytak a csöppek. Ezért megérkezésünk első tízpercében nem a sikeres útért hálát adva térdepeltem le, hanem hogy rögtön felitassam-mossam Lilocska nyomait... inkább a belsőépítészt emlegettem fel szorgosan... :-)

Azután körülnéztünk: kis dohányzóasztal, rajta kedves tálka, tele pici csokikkal. Na, ez rögtön ment a - szagelszívó tetejére, Lillus csak nem tud odáig ugrani... A terebélyes fenyőfa ebédlőasztal, díszgyertyákkal, üveg borral (amit végül nem ittunk meg) rendben van, csak a gyertyát kell a szekrény tetejére menekíteni. Na meg a jóízűnek látszó háncs labdákat az ablakpárkányról, mert ott ugye semmi keresnivalójuk!
No, már csak pár kerámia gránátalmát és szőlőt (túl labdaszerűek...) kellett elzárni, hogy "élhető" legyen az apartman :-D

A háziak remélem nem jönnek majd be, mert sírva fakadnának... :-D

Lilocska Karácsonya

Emlékeztek arra az ősrégi Greta Garbo-filmre, amelyikben az "isteni Garbo" egy (talán orosz?) katonanőt alakít, Ninocskát, aki csiszolatlan modorú és faragatlan, de aztán nagyvilági hölgy lesz belőle? Na, az ő mintájára kistündérünk igazán kiérdemli a Lilocska becenevet. Egy kifinomult balett-táncosnő és egy rámenős kamionsofőr egyszerre veszett el benne - dehát ezt már régóta tudjátok :-)

Mozgalmas Karácsonyunk volt, pár napra elutaztunk síelni, és természetesen Plecsni is jött velünk. Tavaly Móniék gondjaira bíztuk, akik remekül gondoskodtak róla, de egyrészt nem szerettem volna visszaélni a kedvességükkel, hogy ismét a nyakukba sózzuk a Kislányt, másrészt naponta többször sms-eztünk, hogy hogy van, nem szomorú-e (naná, hogy nem volt...!), eszik-e rendesen (naná...!), bírnak-e vele (bírtak...). Szóval találtunk "háziállat megengedett"-szállást. A háziaknak volt egy gyönyörű, vörös perzsájuk... Amikor megláttam, balsejtelmek kezdtek gyötörni. Na de ne szaladjunk előre...

A nyaraláskor megtapasztaltuk, hogy a kicsike konkrétan önkívületig kétségbeesik, amikor meglátja az utazótáskákat, a célirányos pakolást. Nem egyszerű dolog levinni se a holmikat az autóba, mert cucika láb alatt van. Ha meg bezárjuk a szobába, úgy üvölt, mint a sakál. Ha vele maradunk a bezárt szobában, nem üvölt. Csak zihál, rohan fel-alá, aggódik, tipródik és nyüszít... nem nyugtatja meg a jelenlét, csak ha mindketten "megvagyunk". Ez mindig egy elég nehéz menet. Ahol régebben lakott, ott vagy otthagyták, vagy veszekedős, teátrális elköltözések, vagy menekülések voltak... nem akarom tudni. Csak jó lenne, ha ő sem tudna róla...

No, szokás szerint Fehérvárig dúdolgatott az autóban. Kell neki az az első száz kilométer, hogy észrevegye, nem fogunk hamarabb megérkezni akkor sem, ha izgága nyüszítéssel siettet. Ujjongásszámba ment, amikor egyszer-egyszer leheveredett a ketrecében.

Pici alpesi faluban voltunk, nagyon szép apartmant kaptunk a földszinten. Első dolgunk volt megnézni, hogy a franciaablakok teljesen biztonságosan záródnak-e (igen), nem tudja-e kipiszkálni (nem), csak utána jött a futó gondolat, hogy tejóég, totál össze fogja orrozni az üveget. A házigazda biztosított róla, hogy a cicájuk nem jön be, ha látja a kutyát, de ugye-ugye az ablakon keresztül sem jut majd eszébe incselkedni, ugye???


Rutinosak voltunk: a kanapét kipapíroztuk kutyapelenkával, hogyha bosszút szeretne állni rajtunk amiatt, hogy otthagyjuk, amíg kimegyünk a pályára, hát ne essen nagy kár a bútorokban; pipa. A kosara ment az egyik fotelba, pipa; a másik fotelt meg átvittük a hálószobába; ez is pipa.

Első nap cucika megelégedett azzal, hogy széjjelrúgta a pelenkákat a kanapén, meg az asztalterítőt is egy picit. Másik nap pedig ez a látvány fogadott:

Mit kell ezen nézni? Na hát a nagypárnát, a közepén azzal a csinos, Plecsni-méretű mélyedéssel. Ugyan az egyik fotelban a kosara, a másikban a jó kis RC-takarója, dehát az uncsi. Kicsi lányunk feltérképezte a területet és megállapította, hogy a párna csak neki lehetett odakészítve. Alkalmas fészekkészítésre, és jó meleg, meg puha. Ja, és amikor megérkeztünk, a kutya ugyan az ajtóban csóválva fogadott, de a párna konkrétan testmeleg volt :-)  És ez így ment minden nap... 

Egyik nap éppen jövünk haza sétából, amikor is a házba bejövet átzsilipeltem a Lányt a bejárati és a meleg-benttartó közbülső ajtón (rajta felirat: "Mindig csukva kell tartani!"). Tündéri foltos kiskutya éktelen sivalkodásba fogott. Mint akit nyúznak. És igen, ott volt ő, a cica, kellően felpúpozott állapotban a lépcsőn. No, egyszerre parancsoltam csendre a Lányt és próbáltam elhessegetni a macskát. Nem hallottátok még, olyan hangot bír kiadni "dermedtre ugatás" címszó alatt, amit bizony nagyon sokan félreértenek. Itt is kipattant az ajtó és futva érkezett a házinéni, igen riadt arccal... Készen arra, hogy először hozzám vág egy dísztárgyat, aztán rámhívja az állatvédőket, mert tuti, hogy éppen elevenen nyúzom ezt a szerencsétlen, ártatlan kiskutyát... Na eddigre sikerült befogni Lilocska száját (csak tompa nyöffenések hallatszottak), és zavart mosollyal magyaráztam a hölgynek, hogy hát sajnos kicsikénk meglátta a cicát. Házinéninek leesett, hogy hát igen, cicák és kutyák nem mindig jönnek ki, de tévesen azt hitte, hogy bogárkánk megijedt a macsektől, bájosan magyarázni kezdte neki, hogy jaj, hát az csak a cica...  Vicces lett volna, ha nem kellett volna arra is vigyázni, hogy malackánk a nagy kapálózásban le ne rántsa a karácsonyi terítőcskés kisasztal tartalmát az előtérben, hogy azon átvetve magát nyakát szegje a cicusnak... De végül sikerült elnavigálni onnan.

A hely további meglepetéseket is tartogatott. Egyik sétánk során az ötemeletes "toronyház" mögött kitömött szarvast láttunk meg. Az osztrákok tudnak cuki dolgokat kiállítani a kertjeikben, sokszor a giccs határait is súrolva, de azért, szarvast? Az már csöppet túlzás! Aztán a jószág megmozdult.
Aztán többen lett:

Na ja, van, aki a hátsó kertjében errefelé egy komplett szarvascsordát tart. Lilocska először nézte, méretgette őket, az orra úszott a levegőben. Ilyen furcsa szerzeteket még nem látott. Latolgatta, hogy ezek vajon ehetőek, vagy tisztelnivalóak? Aztán, amikor megmozdult az egyik nagy lapátos, úgy döntött, hogy ezek biza zsákmányállatok, nosza, fogjuk meg őket! Picit visszapattant a póráz végéről, de rendületlenül követelte, hogy szaladjunk oda! Persze a lapátosok kettőt léptek és elnyelte őket az erdő. 

Itt esett meg, hogy egyetlen egy alkalommal felhívtuk Plecsnit a kanapéra. Egyébként szigorúan tilos a bútorokon tartózkodnia; szépen tiszteletben tartja. Már, a jelenlétünkben... Amikor odahívtam, nézett, zavartan és nagyon örült, kínosan ügyelt, nehogy valami rosszallnivalót csináljon. Nagyon-néha érdemes kivételt tenni. Amikor hazafelé pakoltunk, akkor a fotelban ültem le vele, és bevált - nem sivalkodott és aggódott annyira, mint az odafelé-készülődéskor. 

A szilveszteri durrogtatást nagyon szépen viselte; tulajdonképpen fel sem vette. Ami zavarta viszont, illetve nagyon felkeltette a figyelmét, a durrogásoktól megijedt kutyák távoli ugatása. Valahogy, fordítva van bekötve ez a kutya! 

Kommunikáció

Néhány nappal ezelőtt elgurult a D-vitaminom. Sajnos azóta sem találtam meg... Ez lehet az oka annak, hogy ez most egy olyan elgondolkodós, magamban-beszélős blog lesz. Akit untat, lapozzon! :-)

Kommunikáció, olyan sokszor mondjuk, de mi az? Barátunk, a wikipédia szerint az információcsere folyamata egy közös jel, jelrendszer segítségével. Kísértetiesen hasonlóan definiáltuk a beszédet is annakidején a nyelvészet órákon az egyetemen... Kell hozzá egy adó, egy vevő, meg egy közvetítő közeg. Eszembe jutott közben Saussure is, (hö? ki a rák is az? hát egy keményített galléros 19. századi úriember, akinek olyannyira nem kellett a napi betevő megszerzésén munkálkodnia, hogy futotta neki különböző úttörő, nyelvészeti elméletekkel foglalkozni), meg a korszakalkotó felfedezése a nyelv és a beszéd különbözőségén...

Hát igen, ez különbözteti meg az ember az állatoktól, hogy tudunk beszélni. Meg, van az a régi vicc, amikor az állatorvos megbetegszik és elmegy a körzetihez, aki felteszi neki a szokásos kérdést, hogy - Mi a panasza? Mire az állatorvos: - Ja, hát így könnyű...!


Szóval értem én, bazi nehéz lehet cucikának, rájönni, hogy olykor mit is akarunk tőle. Ráadásul a kommunikáció feltételez némi kétirányúságot is, márpedig kicsi aranyosunk öléggé önálló egy egyéniség. Ezen a téren is hendikeppel indult - fájóan gyorsan és ügyesen dekódolta, egész közelmúltig, a mimikát és gesztusokat, a beszédhez képest. Tuuuudoooom, hogy alapban nagyobb százalékban értik a kutyák a kéz-, testjeleket, mint a verbális kommunikációt, de akkor is. Következtethetünk arra, hogy ahonnan jött, ott elég korlátozottan beszéltek hozzá. Éveken át.

Miért hozom fel ezt az egészet: nemrég a Facebook-on megismerkedtem egy "kollégával" az egyik kutyatrükkös topicban, aki pontról pontra olyan nehézségekkel találkozik, mint mi Plecsnivel. Csak neki egy mentett jagdja van. Terrier-terrier. Nagyon érdekes és tanulságos, hogy a topic tagjai nehezen tudtak terrierre is ráhúzható tanácsot adni neki. Nem lepett meg, mert, hát, nem a levegőbe beszélek (ja de igen... az a közvetítő közeg... ), amikor azt mondom, hogy a foxi egy tündércukor-bőrbe bújtatott medve... Akivel nem lehet csak medveként, vagy csak tündércukorként bánni. És a bánásmód jelentékeny része a közös kommunikáció kialakítása. Érteni kell, mit akar, és neki értenie bennünket. Nem könnyű ám kialakítani ezt olyan kutyákkal, akiket valami félredobott sarokban, dudvaként/szobanövényként növeltek fel, emellett nagy önállósággal és igen kemény fejjel rendelkeznek... Olyan jó volt megbeszélni az újdonsült ismerőssel a közös "tüneteket", és látni, ki hol tart a "medvéje" megszelidítésében :-)

Amit újabban nagyon bírok a Lányban, az a nyafogás. Látja, hogy úgy odavagyunk ezért a hangokkal történő kommunikációért, hát akkor ő is ad ki valamit, amit tud. Ugatni a lakásban nem szabad, nosza, akkor nyafogjunk. Amikor nagyon akar valamit és mindent bevet, hogy rábírjon. Ilyenkor jön a ki-be futkosás, a szőnyeg közepén vagy a kosárban-hempergés morgással, azután a "végső érv": leül, kicsit tipródik, emelgeti a lábait, vakaródzik és rázendít egy kis halk, udvarias, de igen eltökélt, felcsattanó nyáváváááhááhá-ra. Ami nem ugatás, nem morgás, nem nyüszítés, hanem konkrétan nyávogás. A süngyilkos, vízilótrappoló ilyenkor átvált színházi primadonna-üzemmódba.

Apropó, ugatás. Lakásban nagy harag van belőle, viszont annyira vonzzák őt a csukott ablakon beszűrődő "telefonhívások", hogy nem bírja megállni, hogy ne válaszoljon. De érti és tudja, hogy nem szabad, így ügyes kompromisszumot alakítottunk ki: nagyon halkan és nagyon röviden reagál, pici morgással. Mi jelezzük erre, hogy köszi, hallottuk, innen átvesszük, és szent a béke.

Ennél sokkal cukibb, amikor álmában ugat. Csukott szájjal. Újabban egyre gyakrabban fordul elő. Sajnos éjszaka kellős közepén is... Csuklás- vagy öklendezésszerű halk hangocska, olyan, bouiiiipp, bouiiiipp... Aranyos nagyon, olyan, mintha valaki egy szivacspárnán keresztül ugatna és morogna egyszerre.

A játék közbeni műmorgása is nagyon aranyos, bár kissé vérfagyasztó. Ismerni kell őt ahhoz, hogy ne keverjük össze az igazi, vérbeli morgással. De lehet, hogy csak az az oka, hogy kicsit mélyebb a hangja, mint amit törékeny kis termete és kislány mivolta miatt feltételeznénk. Úgy bele tud melegedni a kólás medve cibálásába (Áginak köszönjük az utánpótlást!), hogy ugatásig elragadtatja magát.

Dicséretes, hogy egyre szabadabban és nagyobb kedvvel használja az igazi, kutyának való jeleket. Ilyen a játékra hívó meghajlásos testtartás, a hónalj a földön, feneke az egekben, farok csóvál, gombszemek csillognak. Meg a kis tánclépéses tipegés, ha egy felkapott játékkal próbál kergetőzésre invitálni...

Na, uccu.

Ma nincs jó cím :-)

Eseménydús napunk volt ma. Na, ez a mondat már-már közhelyszámba kezd menni ezen a blogon...

Reggel cucika séta közben észrevette Bizsut, aki egy búzaszínű, uszkárszerű mentvény az utca túloldaláról. Bizsu sem egyszerű eset: ugat, ha izgatott (és állandóan izgatott), ugat, ha fél, ugat, ha boldog, és ugat, ha éppen unatkozik. Előnyös tulajdonság... legalább nehezen vész el... 

Kisleánynak maradéktalanul nyitva voltak már a szemei, ami rólam nem volt elmondható, így ő vette észre Bizsut először és rögtön acsargóba ment át. Szó szót követett, aztán hirtelen ötletből befogtam a száját. Meglepődött, de annyira nem zavarta a helyzet... próbált kikandikálni a kezem mögül. Aztán próbálta lerugdosni a kezemet a szájáról - na, itt gurultam be.

Szóval, fejjel lefelé épp lehajolva a kutyához, csapzott fejszerkezettel (ki a fene vágja magát puccba egy reggeli sétához?), biztosítom cuccert arról, hogyan fogom lecsavarni a füleit egyenként, amikor egy megrökönyödött nyugdíjaskorú hölgy tipegett elénk. Bordó ballonkabát, kis sál, nejlonharisnya, lapostalpú cipő, gyapjú szoknya, szemüveg. Együttérzéssel vegyes kíváncsisággal odahajol hozzánk: - Megharapta magát?
Felnézek, látom a kedves arcot, a tisztességben megkopott kabátot, hát ennek a hölgynek hogyan meséljem el, hogy főbenjáró bűn milyen megtorlást igényelne... Próbálok mosolyogni, hogy nem, csak tiszteletlen volt, acsargott más kutyára és helyettem intézkedett, amit nem kéne, és hogy most épp elmagyarázom neki, hogy az rossz ötlet.

- Jééé -mondja a hölgy-, nem is tudtam, hogy ilyen is van... hogy bánthatják is egymást?
Hölgynek szemmel láthatóan beszélhetnékje volt, én meg álltam ott fejjel lefelé, dolgom volt, kedvem magyarázni épp semmi. Feltett még hirtelen vagy féltucat kérdést, mindet egyenként félóra lenne kifejteni, mert ok-okozati összefüggés nem mindben volt. A Lány szokása szerint remegett, Orsi is mindig remegett, rengeteg terrier remeg, néni meg majdnem eltökélte, hogy nekem jön, hogy szegény szerencsétlen kiskutyát mit terrorizálom, de azért a kíváncsisága erősebb volt, "Miért remeg ennyire?" "Hát mert felzaklatta magát az acsarkodással, mindig ez van..."

"Ez olyan fajta, amelyik tud bántani másik kutyákat?" - no, erre támadt egy ötletem. Mivel még mindig fogtam a Lány pofáját, az egyik ujjammal feltoltam az ínyét, pont a szemfogánál volt az ujjam, és megmutattam neki: "elég komoly fogai vannak, látja?" Na, az asszony hátrahőkölt, leginkább attól, hogy így turkálok a kutya szájában, és kezdett összeállni a kép, hogy jaaaa, hát ilyen fogszerkezettel tényleg erőteljesen le kéne őt beszélni a használatáról. Kedves mosollyal biztosított arról, hogy hát igen, sokszor a gyerekeket is fegyelmezni kell, én meg kedves mosollyal biztosítottam, hogy teljesen igaza van, bár egy gyerek nyakába valószínűleg nem markolnék bele ilyen keményen :-)

Na, ezen túl voltunk, sétálgatunk lelkesen, amikor ismerős arc bukkan fel, Whoopy gazdi. Whoopy egy csinos yorkie fiú, trendi kis fekete műbőr bomber dzsekiben, természetesen kapucnival. Komoly ellentét feszül közte és a Lány között, mert Whoopyka régebben mindig odarohant, bele az arcába, cuci meg szét akarta szedni érte. A gazdája nagydarab és tehetős ember, csinos feleséggel, a yorkie valószínűleg az asszonyé. A pasinak egyszer elmeséltem a Lány előéletét, azóta gyakran érdeklődik cucika iskolai előmenetele iránt, meg hogy kinevelhető-e belőle ez a félelmi agresszió.

Whoopy-t a lépcső tetejére parancsolta a gazdi, de mi így is túl közel voltunk hozzájuk, így cuccer megint a markomban végezte, prüszkölt és szabadulni akart. W-gazdi utánanézhetett a dolgoknak, mert megkérdezte, lehet, hogy van a Lányban foxi? Mondom neki, hogy teljes egészében az (na, nem álltam le fejtegetni a lehetséges agáros visszaütést benne), simaszőrű. Közben malacka kitámasztotta magát a gyomromnál, W-gazdinak kerekedett a szeme, hogy de kemény egy kutya ez. Mesélem, hogy a suliban már nem verekszik, és kommunikál, amikor a roló még nem szaladt le nála, de még van hova fejlődni. Aggódva, de közben némi büszkeséggel mondta, hogy vajon mi lenne, ha összeengednénk őket Whoopyval? Szétszedné, igaz? Igazából most esett le neki az is, hogy a kicsike lány - esküszöm, az arcára volt írva, hogy yesss, kell nekem egy ilyen tökös kutya, milyen kemény lenne egy fiúkutya ebből a típusból, aki csak nekem engedelmeskedik!


Ezek után végre hazajutottunk - majdnem találkoztunk Ibolya nénivel, a takarítónővel, bizarr jelenet lett volna az előzők után, mert Ibolya seprűt-kesztyűt elhajítva szokta megdédelgetni a Kislányt, aki vagy hízeleg neki, vagy rá se hederít, mikor milyen kedve van. Nem is történt semmi egészen estig.

Kis cukorral szépségesen megy a "kúszik", variáljuk lelkesen. Láb alatt, kar alatt, láb+kar, négykézláb alatt, homorítás alatt, jobbról, balról. Annyira ügyesen csinálja, hogy úgy gondoltam, ideje belekezdeni a szlalomba. Párszor már próbáltam, sehogy sem tudom megvezetni a második lépésnél. Mert annyira pörög, hogy üres kézzel nem tudom megvezetni, ha meg kaja van a kezemben, akkor azt keresi, én meg nem tudok átlépni a kezemen. Ha egy pillanatra elveszem a kezem, hogy lépni tudjak, kimozdul a lábam mellől, rohan a kezem után, mert egy pillanatra nem veszíti szem elől a kaját.

Na, hát gondoltam, akkor abbahagyjuk a gyakorlást, és hátraléptem. Ahogy hátralendült a kezem, ugrott a kutya is, mögém. Megtorpantam, hogy bele ne rúgjak véletlen, de megbillentem. Ő megrebbent, odébbugrott, rossz helyre, közelebb hozzám, éreztem a mancsát a hátralépő lábujjam alatt. Visszakaptam a lábam a levegőbe, de ezzel teljesen elvesztettem az egyensúlyt és már dőltem is el, hátra. Jókorát estem, a két csuklómra (mert a hülye ember természetesen ösztönösen kitámaszt...) meg tompítani akartam az ütést a lábammal is, hogy beleguggolok az esésbe. Na ez jó ötlet volt, csak a nyár óta fájó lábujjammal nem számoltam, szegénynek a testsúlyom jó részét el kellett viselnie. Sajog, mint állat. Cuci nagyon megijedt - főleg attól, hogy kissé felkiáltottam - jött, bújt az ölembe, megadta magát, laposkúszott és közben mindent elkövetett, hogy felmásszon az arcomhoz nyalogatni. Jó hír, hogy a csuklóim működnek, a vállam érdekes, mintha izomláz lenne benne. Kutyához végül szerencsére hozzá sem értem.
Szóval mindjárt megyek zuhanyozni, utána meg ezer helyen fogom bekenni magam reumakrémmel. Vastagon.
Brutál foxi, ez is miattad van!!! 

"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni..."

Huhh, ilyen már nagyon régen volt, hogy majd' egy teljes hónapig nincs új bejegyzés... Hiányoltatok...?

Pedig téma lenne...
Elkezdtük a középfokot a suliban. Cucika rémségesen teljesített az alapfok utolsó óráin, csak hogy égessen engem. Dinánál persze megszoktuk, hogy követelmény, az van bőven, de hát ugye mindenki azzal riogatott, hogy a Középfok, na az még plusz sokkal-de-sokkal keményebb lesz... Szóval sürgősen keresni kell egy Röltexet a közelben, ahol gatya felkötésére alkalmas madzagot lehet vásárolni. 

Az első órák egyikén az oktatónk feltette a kérdést, hogy megy a japán vacsora. Mint a parancsolat. Cukrozottunk szépen visszavesz, csúnya pillantásra is. Kipróbálhatjuk? Naná. Hozhatnak szendvicset? Persze.
Na, hát kisült, hogy nemám csak cucival, hanem az egész osztállyal egyszerre kéne megpróbálni ezt a dominanciagyakorlatot. Átverés!!! Lelkesen mondta az egyik kislány, hogy a weimari vizslájuk "hát a szádból is kiveszi a falatot ám!". Szuper.

Annyira nem lett rossz a végeredmény, bár pár oldalba taszítást ki kellett osztanom, tényleg nem mindenkinél volt elég a hangom. És ugye első sulis szabály, hogy más kutyáját nem neveljük/bántjuk/dicsérjük/szólunk rá. Francba.


Itt épp a weimarinak magyarázom el, hogy letépem a füleit, ha nem megy hátrébb...




Óriási távolságot nem tartottak az ebek, de végülis szépen leültek taslitávolságra és bámultak bele az arcomba. Egyikük, a husky megpróbált arcon nyalogatni - úgy döntöttem, behódolási csillapító jelzésnek fogom fel... Tanulságos, hogy Cucika ott álldogált a hozzám legközelebbi pozíciót elfoglalva. Megfigyelte, hogy leüvöltöm az egész csoportot, hirtelen "mindenkinek a főnöke" lennék, hát naná, hogy gyorsan kinevezi magát a Ketteskének, utánam!


És most vissza Kosztolányihoz. A játék. Rengetegszer írtam már, hogy kis bogarunknak problémája van a játszással. Merthogy nem tud. Mert senki nem mutatta meg neki pici korában. És azóta se nagyon. Ha birkózó kutyákat látott eddig, hát felment a pumpája, és még mielőtt esetleg őt is elkezdenék feldönteni és fojtogatni, egy-egy jól elhelyezett harapással lebeszélte a delikvenseket erről.

Egy ideje próbáltunk ráfeküdni erre. Nem sokkolóan, nehogy beszedjen még egy traumát, de általában lefagyott az erőteljesebb mozdulattól és/vagy megadta magát. Hála az Ember folyamatos stresszkioldásának a rózsaszín gumicsonttal, malacka kezdi érteni, hogy nem rossz dolog az. A második alapfokos csoportban meg láthatott játékot eleget - a csoporttársak két feladat között gyakorlatilag folyamatosan egymást gyűrték.
Az utolsó foglalkozásokon már láttuk rajta, hogy időnként figyeli a játszókat. Messziről és kimondottan rosszallóan. Mondjuk, van is abban valami riasztó, amikor két amstaff úgy robog el az ember mellett, hogy az egyikük szorosan a fogai között tartja a másik fülét, és a szóbanforgó másiknak ez még tetszik is. 

Kis virágszirmunk végül a mai órán úgy döntött, hogy többalkalmas megfigyelés után picit közelebb megy a dolgokhoz. A két, egymást gyötrő vizslához már többször oda akart menni - ma oda is ment és megszaglászta őket, amíg birkóztak. Valszeg, csillapító jelnek szánva a szaglászást. Repestem. Azután csatlakozott a pályát körülfutó gordon szetterhez és a többi rohanóshoz. Kábé május óta nem rohangált a sulin. Pedig a terápián a csodájára jártak a kis duracell nyuszinak... Egyszer észrevettem azt is, hogy felugrott Esztellára (a szetter), próbálta felpiszkálni egy közös nagy futásra. Kezdeményez! Játékot! Ügyes kislány!!! 

Közben azért ugatott, mint a veszett fene. Meg a többiek is. Asszem az is feszültségoldó lehet.
A nagyon domináns, félelmi agressziós, szájkosárral idehozott vizslafiúval meg volt egy kis tényfeltáró beszélgetésük az óra elején :-) A srác szeret mindenkit ledominálni - többször láttam, hogy más kutyák fölé áll, keresztben a nyakuk fölött, és rájuk teszi a fejét, kidüllesztett testtartásban. Egy rohangálás közben összefutottak cucival. Vizsla kihúzta magát és farkasszemet néztek, cuci meg nem tökölt, szinte azonnal húzta fel az ínyét és mutatta meg a fogait, talán morgott is. Jelezte, hogy öcsém, lehetsz itt macsó, de nekem ne magyarázz - balhé persze nem volt, mert a farkasoknál is Egyeske és Ketteske sosem bunyózik.Szinte egyszerre fordultak ki a szituációból, cuci talán előbb, de a vizsla is azonnal, ahogy cuci fordult, már röpült is.

Az oktatónak nyilván nem tűnt fel, mert két normális kutya szokványos kommunikációját látta. Csak éppen cukkerlányunk erre még másfél hónapja nem volt képes, meg gondolom a vizsi sem, szóval, én ujjongtam. 

Csupa büszkeség volt ez a nap. Lányka szépségesen működött a szocializáció terén.
Ugyan dolgozni csak az első húsz percben volt hajlandó, utána meg égetett, mint a rongyot, de minden megérte. Akár magyarázhatom is a bozonyítványát azzal, hogy mindezek alatt nagy agyi kapacitásába' volt neki ennyi ingert korrektül a helyén kezelnie. Hogy nem maradt figyelme-türelme szépen ülni-feküdni-helybenmaradni is, ami amúgy is uncsi - na sőőőn...?