Hurrá, nyaralunk 3 - Találkozás doktor Dzsordzs Klúnival

Egy nyaralás nem csak örömöket, veszélyeket is hordoz. Igyekeztünk felkészülni. Indulás előtt konzultáltam állatorvosi szakértőnkkel, beszereztem a köhögés elleni szirupot (na szép... amikor meg úszás után köhögött a lány, inkább bepánikoltam, mint hogy lenyomjak a torkán -de rémes!- némi mézet...), lázcsillapítót, kötszert, fertőtlenítőt, hasmenés elleni szert, írattam szívféreg elleni cuccot (a fertőzés már a Mediterraneumban van - sőt, Szegedet is elérte...!) és indulás előtt Advantixoztam le a lányt. Minket baj nem érhet.

Ehhez képest Plecsni megerőltette a lábát a köves talajon és orvoshoz kellett vinni. Számítottam rá, de nem most. A terrier lányok hatalmas százaléka hordoz patellaficam-hajlamot, neki meg régi törése is van (igaz, a bordáján). A suliban is szóltak már, amikor egyszer kiszorultunk a murvás parkolóba, hogy ez nem jó nekik, fel-felkapdosta a lábát. Szóval, no panic, és a lány előélete is arra mutatott, hogy hát nem kíméli magát:

Ahogy már a kezdetekben is láthattátok a sztárfotón:

Cucikára kábé kétnaponta jön rá a foxiroham, amikor teljes gőzzel száguldozik fel-alá a lakásban, ronggyá rúgja a szőnyegeket. Fülig ér a szája tőle és cukin morog közben.
Korábban is örömmel repkedett, a híres vámpíros képpel az Állat és Ember pályázatán többek között Mekk Ellát is megnyerte:
  Ő Ella, itt egy padon ül:  
Ellával közös kalandjukról itt olvashattok:

No, hát ki vagyok én, hogy elvegyem az örömét... Amúgy is, nemsokára konzultálni fogunk specialistával, és ő vagy úgy ítéli Plecsni állapotát, hogy előzzünk meg egy nagyobb bajt műtéttel, vagy nem. Kiderül hamarosan.

Szóval kis cukorkánk egyik reggel félrelépett a kavicsos talajon (az úgynevezett " dalmát homok" durva kavicsot jelent) és felhúzott lábbal sántított, mint egy grillcsirke... Nem állt rá. Meg sem próbálta. Rémes volt. Riadóztattam a háziakat, orvost, de rögtön. Elindult a mediterrán riadólánc: nem ám a telefonkönyvből vagy internetről nézik ki a megfelelő szakembert. Dehogy. Házigazdánk töprengett egy keveset, majd a homlokára csapott, van egy barátja, aki szokott vadászni, az biztos tudja, hova kell menni. Felhívta. Nem veszi fel. Akkor felhívja a feleségét-anyósát-unokaöccsét. Hosszas magyarázás, hol? Tudod, ott a Józsiék mellett, ahol a Gézáék laktak régen... Ja, vagy úgy... Elmagyarázták az útvonalat, el se lehet téveszteni - azért adják meg a címet, GPS pontosabb... Rendelőt is felhívta, nagy szakértelemmel (és széles kézmozdulatokkal) magyarázta a dokinak a telefonba, mi a probléma. Kezdtem volna magam egy olasz operában érezni, ha nem lettem volna annyira megrettenve. Mi lesz a kicsikémmel???

Hozzáteszem, cucika a világon mindent, de mindent megtett, hogy kimenjen a lába - ami nem is csoda, ilyen talajon:
   

Na igen, a GPS jó helyre navigált, de a mondott utcában nincs 83-as szám. Van 82-es, 84-es (igen, ott volt valami magánrendelés, de közjegyzőé...), 81-es, 85-ös... Vissza a kályhához... No, hamar odataláltunk ám, nem egy nagy város, persze balra fordulni tilos, de egy olasz operában szinte kötelező elem...

A váró tele betegekkel. Jesszus, mikorra kerülünk sorra... Nem baj, de nem fogom hagyni, hogy hazaküldjenek vagy elém tolakodjanak... Ha kell, keresztbe fekszem az ajtóba, ráfonom magam a fogasra... Hahh, a Sugár csemegepultján edződtem a '80-as években, a soromat kivárom, de elém nem megy senki, az fix.

Ilyen lelkiállapotban talált az orvos, aki felbukkant, felmérni a türelemmel várakozókat. Igen, mutatott egy óriás spitzre, ő az, akit meglőttek? Engem a gazdája rezignáltsága rémített meg, aki nyugodtan bólintott, és közölte, hogy a múlt héten történt az eset. Miii??? Ezek itt így veszik a lőtt sebet??? Anyám, borogass. Szemre a mi kis ficamunk tűnt a legkönnyebb esetnek, ezért szólt az orvos, hogy jöjjünk mi, hamar végez legalább. Vagy túl fehér lehettem :-)

Akkurátusan letisztította a vizsgálóasztalt, végighallgatott, majd hozzálátott, hogy megvizsgálja a Lányt. Életem legrészletesebb vizsgálata volt... engem nem néztek még át ennyire aprólékosan. Centiről centire áttapogatta a lány lábát, bokától térdig, térdtől csípőig. Állva. Aztán fekve. Aztán emeljem fel a mellső lábait, vele szembe. Aztán támasszam a vállamnak, neki háttal. Közben görögtek le a kövek... aki ilyen alapos, az már hentes nem lehet... Szólt, hogy vakargassam a kutya hasát, attól megnyugszik.

A diagnózis: szerinte patella, de visszaugrott, ez ide-oda ugrálhat - most nem tud röntgent csinálni, csak hétfőn, de ha rosszabbodna, hozzuk rögtön. Valszeg műteni kell majd, de gondolja, hogy a saját orvosomhoz ragaszkodom majd otthon. Ha rosszabbodna, szívesen megcsinálja, de reméli, kihúzzuk a hazautazásig. Kérdezte, milyen a talaj otthon, hát igen, az itteniek kölyökkoruk óta szokják a murvát, nem csoda... Sajnálja, és igen, fájdalmas lehet, de most szerencsére visszaugrott, persze nem tartós a jelen állapot. De nyugodjak meg, azonnali jelleggel nem szükséges beavatkozni.

És amin igazán elképedtem: miközben magyarázott, nézte a Lány lábfejét. Kérdi, hány éves. Mondom. Mióta van nálunk? Mondom. Nézi, nézi... Kérdi, látom a lábtartását? Hogy kissé felfelé tartja a lábfejét? Mondom igen, láttam régen is, de a hosszú ujjai-körmei miatt gondoltam, hogy hát ez ilyen. Mutatja a kezén, ugye látom, hogyan kéne kinéznie. No, azt mondja, ilyen lábat olyan kutyákon lát, akik kicsi korukban, amikor fejlődtek-erősödtek a csontjai, ízületei, nem kaptak megfelelően vitamin- és ásványianyagdús táplálékot. És ezt nem azért mondta, mert rám akart volna tukmálni valami cuccot - konkrétan elkomorult az arca. Sajnálta a Plecsnit, hogy itt ez az ugribugri kislány, aki nem kapta meg könyökkorában, amit kellett volna... Ajánlotta persze, adjunk táplálékkiegészítőt, de az orvosunk majd biztos mond olyat, amit otthon kapni.

A vizsgálatért pedig nem kért pénzt: "Hiszen nem csináltam semmit..." Átvillant az agyamon, hogy a gumikesztyű, az asztalmosás, az ideje... Otthon ki végezne ingyen-vizsgálatot? Pláne külföldinek?

Hazafelé autózva Ember megszólal: - Tudod, van az az orvos... Én - ??? Ő:  - Tudoood, abból a kórházas sorozatból...  Én: - ??? Ő: - Az a sorozat, amiben van az a doki... Nekem zakatolnak a kerekek odabent... mire gondol... nem nézünk kórházas sorozatokat... Ő: - Van az a doki, akiért bomlanak a nők, tudoooood!  Én: - ??? Ő: - Hát nem pont úgy nézett ki a doki?
Hoppá... most esett le... Tényleg!!! Na, ezt kapjátok ki: Cucikát maga a horvát doktor Dzsordzs Klúni vizsgálta! És ahogy Ragacs Főnöke mondta: ráadásul még jóóól végig is tapogatta a kisasszonyt...
Naaa, lehet jönni irigykedni!!! 



A nagybeteg rögtön levette a helyzetet, és délutánra igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Már, hogy a zavartalan gyógyulásért ugye mindent... Igen, nálunk a kutya alapban nem mehet fel bútorra. Igen, a fotel húsz centi tömény szivacs... És igen, ezt a pléd NEM Plecsni plédje. És igen, az a sárga mintás kék izé a feneke alatt, az az én egyik könnyű, pamut nyári felsőm, a háttámlán volt... Ó igen: és mindezek alatt, az a világoskék izé, az meg egy díszpárna is...








Miután kialudta magát, kapott egy kis vitamint és napfürdőt vett. Hát nem megérte az a kis ficam???
 

Sajnos a doktor úrról nem készült fotó. De valahogy így néz ki:

(forrás: omg.yahoo.com)

Még mindig van tovább... Következő epizódunk címe: Csak semmi sport, uraim! 

Hurrá, nyaralunk 2 - Kőfalak, fenyő, tenger... avagy szalámi a szekrényben, kutya a szatorban

Tribunj kis dalmát halászfaluból kinőtt üdülővároska, jellegzetes terméskőből épült ősrégi házakkal; XV. századi része egy pindur szigetre épült, az "új" városrész hegyen foglal helyet. Kitűnő sportolás reggelente elzarándokolni a - logikusan - nagyon távolra települt pékségbe, aztán visszakapaszkodni hegynek fel. Ilyen esetekre elengedhetetlen útitárs egy engedetlen foxi, aki örömmel belefekszik a hámba és felhúz az emelkedőn.

Félúton volt egy üres telek, lánccal lezárva. Reggeli előtt gyakorolgattunk egy kis át-hopi - t...

Itt is, mint Dalmáciában általában, minden tele van fenyővel. Meg fenyőtüskével. Meg tobozzal. Plecsnit elképesztően érdekelték a tobozok. Patkánynak nézte az elsőt, óvatlanul az út közepén sziesztázó, fekete zsákmánynak, de valami más, édes-érdekes szaga volt. Mámorosan bírt turkálni a lehullott tüskék között. Jelzem, a mai napig találok fekete kemény csomókat a szőrében, amitől megijedek, nem kullancs-e, aztán megtapintva érzem, hogy ragad. És gyantaszaga van.


Plecsninek bejött Dalmácia. Még szerencse. Állandóan friss, nedves tengeri levegő, finom meleg napsütés a régi csonttörésére (imád napozni), szereti a fügét, a város tele van alacsony kőfalakkal, amiket arra találtak ki, hogy Plecsnike felugorva távolabbra lásson a tetejükről. Továbbá a város biztosít napi 1-4 macskát, változó helyeken szétszórva, őket fel kell kutatni, megkergetni, de legalábbis fejhangon visítva dermedtre ugatni. Alapban a feladat akkor számít teljesítettnek, ha cicusok fejvesztve menekülőre fogják. Csak azok a csupafej-csupaláb balkáni macskák, azok aztán megátalkodottak. Napoznak rendületlen. Fütyülnek széjjelugrani. Hát volt ezeknek gyerekszobájuk, emberek? Hát ebben a városban nem ismerik a macskák a rendet? Na hiszen... muszáj lesz átírni a szabályokat... legyen a feladat akkor teljesítve, ha 2 vagy több szörnyülködő fej néz ki különböző ablakokon, jó?

 

 Szereti a fügét.

 ... itt pedig végigtekint a birodalmán, egy kőfalról.

Na most, adva van egy otthonos, világos, egyterű kétszemélyes apartman. Imádom a horvát apartmanok felszereltségét, általában tele vannak rengeteg fajta pohárral (na ja, engem is asztal körül kergettek otthon, ha a vörösbort véletlenül fehérboros pohárból ittam - ugye hogy Benneteket is?), totál fölösleges, sokféle alakú tálakkal (mert azt a kétkiló barackot és félkiló fügét nem lehet sima lapostányéron tartani) és van az az elmaradhatatlan egyfülű, autentikusan sárgaréz, ma már zománcos vagy teflonos, kávékiöntőre emlékeztető török kávé-főzőedény is. Csupa-csupa elengedhetetlen holmi.



A zuhanyzónak nagy hasznát vettük. Egész rutinos lettem abban, hogyan kell egy vonakodó ebet térddel az ajtóhoz rögzíteni, miközben egyik kezemmel a zuhanyrózsát fogom, másik kezemmel lelkesen tisztítom a bundáját a sós víztől. Amibe mellesleg igen kelletlenül ment bele és nem találta kellően szórakoztatónak. Igen, a barna foltok a zuhanyba helyezés közben kerültek a lábamra. Sár.

Szóval, a hely egyterű. Ergo minden ehetőt vagy ehetőnek látszót el kell zárni. Így került a szalámi a ruhásszekrénybe a reméljük-nem-kell-gyógyszerekkel, rágcsákkal; a kenyér a tányérok közé, kutyakaja a szekrény tetejére. Nem hoztuk az RC-s mérőpoharát... sebaj, minek van az a hat mintás pohárka? Pont méret. Hoppá, és csak egy tálkát hoztunk a Lánynak. Sebaj, a rengeteg fölös tál között találtunk egy levélforma, zöld, talán sósmogyorónak valót is. Nosza, Plecsni úri módon, üvegtálkából fog étkezni!


Jesszus, a franciaágy, plusz cuci bepisilő hajlama. És emlékszem még a telibeáztatott ebédlőasztalra is otthon. Nosza, minden délelőtti csobbanás előtt volt buzgó beágyazás, ágy hermetikus lefedése kutyapelussal (hoztunk vagy huszat), lerögzítése ízléses, virágos ágytakaróval (hoztuk). Ezen kívül a kiságyát felrakni az egyetlen fotelre, hadd tobzódjon a "tilos, de szabad" felugrálással.




Plecsni a meglepetések bajnoka. Minden áldott esetben gyűrötten találtuk az ágytakarót, de csak egy sor lábacskanyommal. A napokban újólag felfedezte a ketrecét, mióta rápakoltunk mindenfélét (kis apartmanban kincset ér a vízszintes felület). Tuti búvóhely a sarokban. A déli sziesztájára gyakran oda vonult vissza:

De azért mégse ő lenne, ha rendeskutya módjára házikójában szenderegne gazdik távollétében.
Óóó jeee... a kisszekrényen a sporttáskámban valahogy olyan egy szintben vannak a ruhák... és jééé, milyen melegek, pedig nem süt oda a nap... és jééé, mennyire kutyaszőrös minden ruhám, ami felül van... és milyen alvófoxi szaguk van...!

Ezt a jó kis nyaralós szokását aztán itthon is folytatta...

Tovább is van... mondjam még?

Hurrá, nyaralunk 1 - az Út

Imádom "a kályhától" kezdeni a történeteimet :-) Kedves Olvasó, igen, galád módon most ki is fogom használni összes auktori előnyömet, már ami a bő lére eresztést illeti, de kérlek, ne vedd zokon. Végül is, az élményeinket fogom taglalni. Legott.

Több hónapnyi szocializációs és agressziókezelési terápia után az oktatónk, Kresi (konkrétan imába foglalom a nevét és összes belénk fektetett energiáját!) közölte, hogy cucika iskolaérett. Terápiázhatunk még, de innen tovább már nem fejlődik a Lány, a foglalkozások elérték a célt; innen már a suli ad többet.
Mi meg naná, hogy akarunk alapfokra, aztán meg középfokra menni a Lánnyal. Főleg, hogy középfokon van a fegyelmező, arra meg oltári nagy szüksége/ünk van. Meg hát ugye az úgy van, hogy alapfok-középfok-életmód, és ezt a higanymozgású duracellnyúlevőt a Teremtő is agilitybajnoknak szánta... csak nehéz úgy agilityre menni, ha az ember kutyája visszahívhatatlan és szociális készségei Rejtő Jenő középsúlyú kocsmai verekedőinek szakmaiságára szorítkoznak.

Nadeviszont. A következő csoport nyáron van. Nyáron meg nyaral az ember.Akkor mi legyen? Menjünk majd ősszel? De addig kiesik a gyakorlatból, megkopik a pályamorál, lankad a munkakedve. Tehát, kezdjünk bele, oszt' meglátjuk, meddig jutunk. A foxi nem versenyjuhász, úgyis képtelenség a gyors eredmény, úgyis jó esetben pótvizsgáznunk kell, reálisan meg, lássuk be, kinéz egy újrajárás. Bőven. Így hát beiratkoztunk a nyári alapfokú tanfolyamra,de csak az első nyolc órán tudtunk aktívan ott lenni.

Megkaptuk az oktatónktól is az áment: menjünk, nyaraljunk. Kövessük az emailben küldött órai összefoglalókat, gyakoroljunk. Vizsgára mindenképpen menjünk. Sokszor a gazdik idegeskedik el a dolgot, nem szégyen a pótvizsga sem. (Haha... nem ezen múlik... Ha sikerül "bekapcsolni" a lányt, gyönyörűen dolgozik, bárhol. Ha nem sikerül, nincs az a májkrém, ami rábírja...)

Szóval a suli negyedik hete után szedtük a cókmókunkat, könnyes búcsúval távoztunk. Féltem az utazástól nagyon -- lányocska a városon belül is bömböl a ketrecében. Mi lesz itt egy nyolcórás út alatt? Sokkot fog kapni! De minimum bereked. Meg elgémberedik az ácsorgástól.
Emberem sztoikus nyugalommal biztosított a Dolby Stereo áldásairól. Meg arról is, hogy a kutya nem hülye. Nem csinál olyat, ami káros neki. (na jó... a sünszétszedés, az kivétel). Megvéleménykutattam a foxis közösséget: úgy jobb-e, ha kilát a kocsiban, vagy takarjam-e le; jobb-e a kevés inger, vagy az unalom őrli-e fel jobban...? Nem lettem okosabb, mert rajtunk kívül mindenkinek jólnevelt, kulturáltan utazó kutyája van (vagy kevésbé aggódós mamija), kutyák szépen lefekszenek a boxaikban és végigalusszák az utazást.

No, hát Plecsni Székesfehérvárig vonyított, dudált, énekelt. A "nemfigyelekrád" be szokott válni, de a Velencei-tó magasságában le kellett tütt-ögni, mert nagyon átment D-mollba...

Már Zalában jártunk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy csönd van. Egy ideje. Jesszus, megvan a kutya??? Megvolt. Feküdt. FEKÜDT!!! Jesszus, lélegzik??? Lélegzett. Ütemesen. :-) EZ ALSZIK! FEKVE! Persze felriadt és visszahelyezkedett "utazópózba" (nekidől a ketrec oldalának és szemlélődik), de megnyugtató volt, hogy ha akar, hát képes fekve is utazni... Dilis foxifajzat.

Sokszor álltunk meg, pisilni, inni, kinyújtózni. A 40 fokban ez inkább tűnt kényszerpihenőnek, cuci nem ivott vizet, hiába kínáltuk. Két kanál narancslevet bírt lenyelni összesen; csak húzott, szagolt, ugrált, húzott...
Az egyik megállóban ráadásul arcon is töröltem, amikor ráizgult egy kisgyerek odarúgott labdájára - szükségtelenül durva voltam vele :-(

Végre megérkeztünk. Kedves háziak, csinos, pici apartman pompás kilátással (innen üzenem, hogy tényleg jó hely, ajánlom mindenkinek!), ház előtti, egész normális parkolás (mármint, nem kell lasszóval fogdosni a cseh és lengyel szállóvendégeket, hogy álljanak már el az útból). Felemlegették az ő yorkshire terrierjüket, és megmutogatták Micike, a szomszédnéni schanuzerjének fényképét, akit hétvégente kölcsönkapnak megőrzésre.

Kenyér, kilátással :-)

Jut eszembe, megőrzés. Az utazás előtti napon kaptam egy telefont. A panzióból hívott egy "jesszusomdekínos" hang, én vagyok-e én. Végigpörgettem, Plecsni januárban volt ott panzióban, mi lehet az a harapásos-külsérelmi nyom, ami 6 hónap múlva derül ki... Azt mondták, nem evett meg senkit... Most jött rá valaki, hogy mégis hiányzik a kutyája bal füle...? Nagy levegővel ismertem be a személyazonosságot. Röstellik, borzasztó, de kennelköhögés-járvány van náluk, valaki behozta, nem is tudják, ki, fertőtlenítik az egész intézményt, de így nem tudják Plecsnit fogadni... Ja jó, biztosítottam a hölgyet, tényleg úgy volt, áprilisban, hogy beadjuk a Lányt nyaralásra, de június elején szóltunk, hogy köszönjük, mégse megy hozzájuk... vissza is igazolták, csak házon belül nem ment tovább az infó... Sajnáltam szegény nőt, tényleg kellemetlen lehet neki most mindenkit végighívni. De tényleg, milyen szívás, aki számított a megőrzésre, és most mondják le neki, az mihez kezd?

Vissza a szíves háziakhoz. Vették elő rögtön a házi meggyszörpöt (isssteni!), el kellett mesélni, honnan jöttünk, mit csinálunk, milyen volt az út, vegyük már ki azt a kutyát a kocsiból, az istenért. Cuci jött, látott, szívet tiport, "babácska", "angyalka", "kicsi édeske"... Csak az idős úriember látta át hideg fejjel a helyzetet, amikor rákérdezett, erősen hullik-e a szőre a "babácskának"... De mama lehurrogta, hogy "á, biztos csak egy kicsit". Felderengett előttem az otthoni nagyszőnyeg... jajj.

Mondtam már, hogy ez egy halászfalu?

Mit tesz Isten, a háziak nagybátyja is éppen ott nyaralt náluk. Sietett közölni, hogy Hollandiában él, és munkakutya-versenybíró. A felesége is versenybíró. Ők mindketten versenybírák. Sok-sok nemzetközi versenyre járnak - sorolta is egyesével - és ők ott fontos, rendkívül fontos bírák. Magyarországon is voltak. A helyzethez illő arccal tanácsot is kértem cucika pórázhúzásával kapcsolatban, de bíró úr inkább utazásainak történetével szórakoztatott. Mikor felemlegettem, hogy jaj, hát fárasztó lehet ez a rengeteg utazás, rezignáltan legyintett, mint akinek ezt mérte ki a Sors, és sóhajtva közölte, hát mit tehet az ember... csinálja, megy, bírál... Sok-sok kutyája volt már, mind belga juhászok, és azok, hát azok aztán... Nem engednek be senkit - beengedik szépen a vendéget - kemények, mint a vídia (bátyám persze nem látta cucikát, amikor rávicsorgott a suliban Tányára, a moszkvai őrkutyára, mert az túl közel tolta a nóziját a pofijához...)... Csöppet sem volt ám ciki sétálni a teraszuk előtt, amikor cucika szagot fogott (sok cica lakott arrafelé) és a lehető legfegyelmezetlenebbül röpdösött a póráz végén... Viszont éles szemmel vette észre, hogy Plecsni három lábon pisil, és tájékoztatott bennünket arról, hogy cucika domináns jellem.


Cucika domináns mivolta többrétegű. Még nem találtam meg a pontos kulcsot hozzá. Jóóó, nagy vonalakban jellemző, hogy a nagytestű fiúkutyákkal elnéző ( = nem esik nekik = hagyja magát megszagolni). Kicsi, aktív, bongyor kutyusokra továbbra is ráront (bolognese, havanese, máltaiak...), főleg, ha ugatnak. Viszont jönnek a kivételek... a városkában lakik egy uszkár, bongyor is, fehér is, de cuci örömmel engedte magát szaglászni, és esküszöm, ha nem lett volna pórázon, még -horribile dictu- játszottak is volna. Házinéni mesélte, hogy ja, hát ő "itteni", járkál fel-alá a városban, egyik lakosé, szereti mindenki, egy arany bogárka. Talán a másik kutya jelleme a kulcs, a békés, jámbor ( =bamba...) kutyusok rendben vannak, de a nagy jellemmel bírókat nem kívánja a közelében tudni...

- folytatása következik -

Ciróka - maróka

Plecsni egy tündéri, helyes kiskutya. Naponta találkozunk rajongókkal, kortól, nemtől, kultúrkörtől függetlenül. A házunk melletti fodrászat előtt dohányozni kiülő lányok mindig mosolyognak rá, odaszólnak, hogy milyen édes kiskutya. A lépcsőházat takarító Ibolya néni egyenesen a bolondja; ha találkozunk, söprű, felmosó repül a sarokba, gumikesztyű utána, és pár perc kizárólagos figyelem csak malacka buksijának jár.

Idős, mint kiderült, exfoxis néni megállított pár hete az utcán, elmesélte, hogy milyen volt az ő foxijuk, hogy szerették, milyen betyár volt, mennyire imádott labdázni - majd a lágy vonások megszigorodtak, összevont szemöldökkel nekem szegezte hirtelen: - Neki is van labdája???! Természetesen megnyugtattam a hölgyet, hogy mintegy hat labdája van (a talpasakkal együtt), plusz a medvéje, a gumi csontija, a cérnacsontija, a kibelezett malaca, a ...

És nem felejtem el azt a munkásruhás embert sem, aki késő este igyekezett haza, enyhén malteros overállban, Plecsnike szokás szerint ide-oda röpködött a póráza végén, és láttam, igen, láttam, hogy a férfi elnyom egy mosolyt a bajusza alatt.

Ez eddig kitűnő és boldogságos. Malacka fürdőzik a népszerűségben, őt mindenki szereti. De úgy, de úgy szeretném, ha az emberek nem mindig azt látnák, amit látni akarnak...

Kirándulni voltunk egy vizes helyen, ezer ember között egy tanösvényen. Cucika remekül vizsgázott. Bár húzott, mint állat (naná, ha tele a környék finom vadillattal...), le-leugrott a deszka padozatról ("a kijelölt ösvényt elhagyni tilos!"), fel-felugrált minden alacsonyabb kőfalra (lendületből, hogy az ütő állt meg bennem), széjjel ugatott minden szembejövő kutyát ("ez az ÉÉÉÉN vadászterületem, nem látsz a szemedtől???!"), összességében rendesen viselte magát. Nyugodtan ült az ölemben a buszon is (ő... aki lilára taposott, amikor először autóztunk együtt...), szépen lehetett irányítani ("gyere má', gyere máááá!!!"), vadkacsát is csak 'dermedtre ugatott', el lehetett vonszolni, és a vízbe is bejött bokáig. Ezt az egészet azért írom le, hogy érzékeltessem, összes, kutyákkal szembeni agressziója és gyors ösztönállapotba-kerülése ellenére emberek között szépen viselkedik; számára szokatlan tömegben is.

Egész kicsi gyerekekkel nem tisztázott a viszonya. Öt-hatévesnél idősebbel teljesen jól kijön, meg bárkivel, aki felnőttszerűen viselkedik: két lábon közlekedik, beszél, ránéz, mosolyog, keze a teste mellett van... A csíkoszoknis vendég kétévesről le kellett venni a zokniját, mert addig gyanúsan kerülgette (utána jött rá, hogy a fenyegetően kalimpáló csíkos szörny kiköpte a gyerek lábát...) Múltkor csúnyán megugatott egy tizenkétévesforma fiút, aki a boltba menet dobálgatta az üres nejlonszatyrot; igen, lépésenként ütésre emelt kézzel várta a le-leeső zacskót. Nem barátságos mozdulat.

Na a kirándulásban, a tanösvény végén odajött hozzánk egy kisfiú, 8-10 év körül. Megkérdezte, hogy megsimogathatja-e a kutyát. Ujjongtam, hogy szuper, valaki- megkérdezi! Nem csak úgy ráront, aztán vágja a pofákat, ha nem szabad. Igent mondtunk, a gyerek megsimogatta, aztán visszatért a leterített pokrócára. Idilli pillanat.

Bár tanulságos volt, hogy ő is, mint minden, MINDEN simogató, felülről, a kutya feje felől közelített rá a kezével. Plecsni is felkapta a fejét, hátracsapta a füleit (én megmarkoltam a pórázt...), de nem tett semmit. Jófej kis életkém. Az embereknek lila gőzük nincs arról, mit üzennek a testjeleikkel:


forrás: http://thehydrantblog.com

Korom Gábor előadásán hallottuk a példát, hogy öregnéni közeledik kitárt karokkal a kiskutya felé, hogy "jajdeéééééédeeeeeeeees". A kutya meg orron harapja öregnénit, mert lásd az 5. pontot: ő ezt annak értelmezi, hogy "gyere te dööööööög, kibelezleeeeeeek!!!!" Na most, ki is a hibás?

Plecsni embert nem bánt. De ha nem lenne ilyen jófej, a fizikai adottságai miatt akár megtehetné...

Szóval, olyan nincs, hogy "harapós kutya". Olyan van, hogy "emberi jelzéseket jól / nem jól ismerő és kutyára lefordítani tudó / nem tudó kutya", "túlreagáló kutya", "félős kutya".

A simogatni vágyó embertömegeknek így is csak elenyésző része  kér engedélyt a megsimogatásra, és még ők is jórészt úgy nyomulnak rá a kutyára, mint a fenti képeken. Én komolyan csodálkozom, hogy mindezek mellett nem sokkal-sokkal több a harapásos esetek száma... de csak azért, mert a kutyák jófejek!

Egyáltalán: miért érzik az emberek szükségét úton-útfélen rányomulni bármilyen ismeretlen szőrös, puha élőlényre, oszt' nekiállni nyomorgatni? Emberi "felsőbb faj vagyunk" - mivoltunkat demonstrálandó? Ez olyan, mint amiről a kismamablogokban számolnak be, hogy vadidegenek beszédbe elegyednek egy-egy várandóssal, aztán nekiállnak taperolni a hasát. Csak a kismamák csekély része harapja meg a tapizót :-) Ismerősök között ez az összetartozás jele lehet, családban a szereteté, de idegenektől... legyenek már határok.

A tanösvényen végig figyeltem; ha - főként többgyerekes - családok jöttek szembe, láthatóan bizonytalanul viselkedő párévesekkel, inkább visszahúztam a kutyát, vagy közéjük léptem -- ez mindkét félnek megnyugtató gesztus. Ne riadjon meg egyikük sem. Nehezebb ezt kivitelezni, amikor az aktuálisan szembejövő babakocsiből félig kihajol a kislány, "Kua, kua!" kiáltásokkal és mutatóujját Plecsnire szegezi. (Hömm... a siófoki piacon nekem ezt egy szatyorban ülő kacsa szépen megtanította négyévesen... úgy bekapta az ujjamat, hogy közelről azóta se mutatok rá egy állatra sem!!! Rémesen fájt!)

Ma reggel talán érzékenyebb voltam a témára... Plecsni békésen szimatolgat egy fűcsomót, készül lepisilni. A hátunk mögül gügyögés, talpacskák zaja, elénk perdül egy pucér kisfiú, hároméves ha lehet, nyúl a kutya felé. Apuka szalad utána (a szaladástól már ösztönállapotba tud jönni a Lány...), elkapja a gyereket, és el is szontyolodtak, mert lehúztam a kutyát a fűcsomóról és odébb is léptem vele rögtön. (Mondd vazze, te örülnél, ha a klotyón ülve rád rontana egy gügyögő rózsaszín lény?? akkor már inkább az előszobában fussatok össze...). Gondoljon apuka, amit akar, de a lényeg, hogy még ha barátságtalannak is tűnhettünk (ő meg felelőtlen volt), megelőztünk ijedséget vagy bármi sérülést.

Mert hát szép kutya, cuki kutya, vigyorgós aranyos foltos kutya - ez távolról sem garancia arra, hogy piszkálható, fogdosható bármikor, bárhogyan...

Vackor az első B-ben -- ja nem... Plecsni az alapfokú tanfolyamon :-)

Régen jelentkeztem... remélem, azért a hű olvasók nem adták még fel a reményt, hogy valaha lesz újabb folytatás? :-))) No, álljon itt néhány szemelvény az elmúlt három hét iskolai eseményeiből.

Amíg beiratkoztunk, Plecsnit egy segítő kint sétáltatta, mert nem kenyere az ácsorgás, befeszül tőle és ideges lesz. Mégis az Optimum, a középső "vizslacsoport"-ba tették. 
Először.  
Ember szólt is, hogy hát arról volt szó, hogy a nagytestűekhez megyünk, de csak néztek, hogy hááát, nézzük meg, hogyan viselkedik. A pórázról-elengedésnél belekötött egy kis izgága (igen, provokálta a Plecsnit, kiszúrta messziről és direkt nekiugrott balhézni), hát a Plecsni nyakon kapta, az meg sivalkodott... 
Rögtön át is mentünk a moszkvai őrkutyához meg az orosz fekete terrierhez, a Nagycsoportba... és lett is béke. 
Jó, egy schnauzerfélét megtrimmelt, jutit adtam épp neki és a másik nem került ki bennünket, ahogy a Plecsni ki szokta kerülni a másikakat, hát ez jogos pofon volt. Akkor is, ha torkon ragadta... De szépen lefordult róla, amikor ráordítottunk. A másik malőr egy skót juhász volt, az bemászott az arcába, neki meg nem volt kedve közelről szagolódni. De ennyi. Egy hebrencs dalmata, rohangászás közben nekiment, letarolta, de csak ránézett és ment tovább. 
Oooolyan eminens volt, hogy csak néztem. Mondtam is az oktatónak, hogy tévedés, ő nem ilyen, most csak szívat. Életében nem csinált ilyen szemkontaktusokat. Soha. Ragadt ránk, folyton becsekkolt, úgy kellett "mehetsz"-szel kiküldeni a többiek közé. Többen birkóztak, döngött a föld és szállt a por, odaszaladt, de csak nézte, nem akart beszállni. Nem szállt be, Szereti a nagy kutyákat, no. Ott érzi jól magát.


Sulis sztori... első órán gyengébbek kedvéért elmondták, hogy fel kell szedni, ha "baleset" történik a pályán... a segítők mindig szólnak, udvariasan, finoman, mert lehet, hogy éppen magyaráznak nekünk, nem mindig figyelünk. 
Órán épp magyaráztak, egyik segítő megérinti Buksigazdi vállát: "csomagot kaptál". Buksigazdi bámul, mi vaaan? Segítő türelmesen: "a Buksi épp csomagol neked.". Majd' mindenkinek leesett, de gazdi még nem tudja, mi van... Segítő türelmetlenebbül: "Tudod, SMS-t kaptál..." -- ??? "Jaj, hát odaszart a kutyád!"   

Oktatás... a suliban harmadik órán jutottunk el a "gáz" feladathoz: lábhoz ültetés és láb mellett követés.  
Alapproblémám, hogy a Lány nem érti, mi a fészkes fenéért kell MELLÉM ülnie, amikor mindketten jobban látjuk a másikat, ha ELÉM ül. Tudom persze, azért, hogy ne akadályozzunk másokat - de mikor érdekelt egy foxit mások véleménye? 
Hozzáteszem, természetesen a suliban mindenkinek megy. És hogy természetesen az összes többi kutya alig 1 éves, kölyökkortól gazdinál, kötődik. Mármint, nekik aztán nem kunszt :-) Orsival nekem se lenne kunszt... 
Na, ez elég magyarázkodás-szagúnak tűnhet, de realitás. Már az óriás eredmény, hogy a Plecsni 80%-ban bejön, ha hívom; meg ha bunyó van körülötte, odarohan, megnézi, nem száll be. Ha a pofátlan dalmata beleeszik a jutijába, kikerüli és kéri a sajátját. Szóval békés, ügyes... csak ha nincs kedve dolgozni, lóbálhatok neki sündisznót is, nem fog... 


Előző alkalommal épp dicsértem, hogy 2-3 órán milyen békés volt... Ehhez képest negyedik órán szétkapta az egyik csoporttársát...  Egy tündéri, kisebb méretű németjuhász, aki teljesen rá van nőve a "mamájára", néhanapján már eljátszadozik a többiekkel, birkózás-light-ot. Nem láttam, hogy mi volt pontosan, a segítők szerint Plecsni provokálta a másikat. Csak a Plecsni morgását meg a másik kutya jajveszékelését hallottam. Akkor már rohantak az oktatók, a szokásos letiltásra nem hagyták abba, én meg látom, hogy a másik kutya épp Plecsni gyomrába gyalogolt bele a lábával (felboríthatta valahogy). Oktatók már üres kannát vágtak hozzájuk, és cuci elkövette a főbűnt, hogy abbahagyta egy percre, de visszatért a bunyóba... 
Kár, hogy nem láttam az elejét, de azt tudom elképzelni, hogy -- hát ő kicsit bunkón játszik, provokál, ugrál, lökdösődik, csipked, hogy fussanak már utána. A többi kutya viszont egyáltalán nem futós, ők birkózósat játszanak. Szépen, nyitott szájjal csapkodják és gyömöszölik egymást. Na a Plecsninek meg fogalma nincs, hogy az mi. Szóval azt tudom elképzelni, hogy ő felpörgette a másikat, az nekiállt volna birkózni, erre ez nem vette a lapot, a nyitott szájról, taszigálásról meg bekattant neki a harc. 
Szerencsétlen Orkának sebes lett a lába, ezen a fenevadon meg két helyen kicsit nyálas szőrt találtam. Meg kapkodja a jobb hátsó lábát kissé, de az bármelyik sulinapon, kicsit futósabb alkalomkor megvan, vagy betudható a murvának is.



Ötödik és hatodik sulis napunk volt... Hulla vagyok... Nekem ezt senki nem mondta, hogy ennyire fárasztó a sulizás! Óvást jelentek be!  A Plecsnit egyszer meg úgyis agyonütöm...  Múlt héten ugye ő volt a rendbontó, maga a Canis Brutalis ("könyörtelen kutya"). Tegnap fullra kiéheztettük, dolgozott egész szépen, de közepesen, olyan, elmegy-kategóriásan, amire az oktatók azt mondják, lesz ez még sokkal szebb is. 


Kedden hullára unatkozta magát a magyarázatok alatt, meg amíg a sorunkra vártunk... Oktató mondta, csináljak vele addig ül-fekszik-ült... na jó, de azt is lezavarja 1-1-1 másodperc alatt, a hatodik után már utálja az egészet. Szemkontaktus is uncsi neki. 


Aztán volt egy olyan játék, ahol egyesével le kellett dönteni kuglibábukat, hosszú pórázzal. Mint a dobókocka 5-ös száma, úgy voltak lerakva, és sorrendben kellett ledönteni: jobb felső, jobb alsó, bal felső, bal alsó és utoljára középső. Olyan gyönyörű helyben maradást csinált, hogy ihaj. Sorban döntöttük a bábukat, dagadt a mellkasunk az Emberrel :-) 


Aztán volt akadály-átugrásos játék. A Lány elment szaglászni, hívtam, hiába, én voltam a komplett idióta, akire tojik a kutya. Végre méltóztatott (mert amíg sorbaültünk, nem engedem húzni meg elmenni szaglászni, tehát ha ééén akarok valamit, én is várjak a soromra...  ) Mondom neki, gyere, gyere, át-hopi! (A "hopi"-t tudja). Oktató elneveti magát, látva az összevissza kolbászoló kutyát, hogy hát jaj Niki, ez nem úgy meg, hogy hopp. Aztán sikerült "bekapcsolni" végre a lányt... megszagoltattam a virslit, átmutattam vele az akadályon, hopi át, cuci persze áthopizott. A karika izgisebb móka volt, mert az tele volt a hozzáért kutyák szagával... de csak áthopizott így is...  Aztán mivel Ember adogatta a tanácsokat a partvonalról, hát betuszkoltam, csinálja, rajta... Hát olyan agilityt nyomtak, hogy hű. A Lány csüngött rajta, én meg rajtuk  Malacka besepert két csillagos ötöst, aztán unottan elment fűcsomókat szaglászni    Ja, és a legutóbbi órán nem vert meg senkit. Éljen! 

Lúzer igazolvány

Az úgy volt, hogy áprilisban elmentem egy Korom Gábor-előadásra. Úgy gondolom, hogy kutyás berkekben ezt a nevet mindenki ismeri, de azok kedvéért, akik nem, az alábbi linken találtok infót: http://tukormodszer.hu/index.php/a-modszerrol/a-modszer-tortenete
Amellett, hogy rendkívül élvezetes előadásban volt részünk, és úgy elröppent az a másfél óra, mint a pinty, elgondolkodtató és hasznos tudnivalókat kaptunk. Úgy is, hogy előzetesen olvastam a Neked ugatok-at, meg azt a német kutyakönyvet, ami a mai napig egész haladó szemléletűnek mondható, és hogy hiszek abban, hogy a kutya neveléséhez a full következetesség és végiggondoltság majdnem elég.

A két új és hasznos dolog: a dühdoboz és a lúzer-igazolvány. Kezdjük az utóbbival: amikor az édes-aranyos kiskutya hozzánk kerül, ellágyulunk a cukiságától. Ami tökéletesen rendben van. Később pedig, az első bumfordi pofival elkövetett csínyek után inkább nevetünk, hogy milyen aranyos, megpaskoljuk a fejét, mintsem idejekorán megmutatnánk neki akár egy enyhe ejnyével is, hogy azért vannak határok, éééés a határokat bizony mi szabjuk meg, nem pedig az ő feladata felállítani azokat. Na, ez az a pillanat, amikor jelképesen előkapjuk a farzsebünkből a virtuális golyóstollat és kiállítjuk magunkról a következő igazolványt, amit lelkesen át is nyújtunk a kutyusnak: "Én, xy, a mai napon kijelentem, hogy Morzsika (név tetszőlegesen behelyettesítendő) szemében tökéletes balekká léptem elő, dátum, aláírás!" Nos, minden további olyan tett, ami kapcsán át- és átengedjük Morzsikának a főnökséget, arra ösztökéli Morzsikát, hogy most ő kapja elő jelképesen a farzsebéből a virtuális bélyegzőjét, és szép szaftos pecsétet nyomjon a lúzer-igazolványunkba... amik csak gyűlnek, gyűlnek... és amiket aztán később csak sokkal nagyobb nehézségek árán tudunk egyesével kiradírozni...

A dühdoboz szintén egy jelképes dolog. Vegyünk egy nagyon is élő példát: hazamegyek és látom, hogy a cuci ismét rendeltetésszerűen használta a fürdőszobát. Megszidni ilyenkor nincs értelme, mert a Tett, teszem azt, délelőtt történt, azóta történelem... a felgyülemlő indulatot tehát most értelmetlen a jószágra zúdítani, inkább szépen meg kell fogni a dühöt belerakni a dühdobozba. Amikor meg, ismét napi példa, cuci séta közben úgy húz, mint az állat, markoljunk csak bele abba a dühdobozba, vegyünk elő egy nagy csomó dühöt és azzal együtt rántsuk meg a pórázt a fordulásnál... Működik.

No, a fentiek kapcsán meg szeretnék osztani egy pár napja történt eseményt... Büszke vagyok rá, hogy talán  egy pecsétet sikerült a napokban kiradírozni. Persze attól még, maradt vagy kétszáz...

Jövök haza, kevés pisi a fürdőszobában, ami időnként előfordul, és nem tudok rájönni az okára (most pl. fél6-ra értem haza, de volt, hogy 7-re és akkor nem volt semmi pisi...) Cuci jön, toby-zik (toby: magyarázatot lásd a korábbi posztban!); mivel büntetni nincs (állítólag) értelme, megpaskolom, hogy semmi baj, inkább keresd meg a csontit (vettem egy fantasztikus gumicsontot, egészen halkan pattog).
Hozza, eldobom, visszahozza, eldobom, nem hozza vissza. Hanem, elkezd pörögni, hogy mennyünkmá' utcára, együnk meg mindenkit... És nem úgy, mint amikor pisilnie kell (amúgy is bepisilt már, nem sürgős), szóval akkor inkább az ajtót kerülgeti, hanem most csak ugrándozik fel-alá a szobában.
Na, mondom, lehiggadás van, kérem a csontit.Néz el a fejem mellett. Ööööö... Keresd, a csontit, keresd. Kikocog a szobából, el a csonti mellett, majdnem felbukik benne. A pumpa kicsit feljebb mászik...Rámutatok kézzel - cuci néz, bután, és beleszagol az arcomba. A cuci, aki a dobozos játéknál tűpontosan behozza, amire rámutatok, labda, zokni, csonti, medve, akármi. Visszahívom, mert közben persze elkocogott, rámutatok erőteljesen a csontira - hát cuci felágaskodik, szinte megfogja a kezemet és szagolgatni kezdi - a kinyújtott mutatóujjamat. Hát anyád. Elkaptam és odahúztam a csonti mellé, erőteljesen ránéztem, rámutattam a csontira, aztán a kezemre, hogy "Kérem!".
Álltunk rendületlenül, egymásnak feszülve... aztán cuci horgasztott egyet a fülén és nagy fájdalmasan felvette azt a rohadt csontit és a kezembe adta.

Naagy dicséretet kapott, kenyérkockát is, és rohantunk sétálni. Imádom ezt a makacs, kőfejű foxit! De az a kő, az márvány...! 

Az utcán megdöbbentően rendes volt, összesen kettőt rántottam rajta az elején és volt, hogy minden nélkül láb mellett is ment, vagy egy percet. Este meg, jött buksisimit kérni szépen, hozta a medvéjét, és felmutatta, mint egy bérletet... azt hittem, megeszem . Még vagy kétszer dugta ide a fejét, mindannyiszor felemelte a medvét és bemutatta, egyszer az ágy szélére is tuszkolta .

Ez a csodás viselkedés természetesen nem marad meg. Minden egyes nap újrakezdődnek a tennivalók...

Ciba-ciba péntek... diótörő csütörtök...

Múlt héten, csütörtökön a cuci megunta, hogy hosszabb időre magára hagytam; ráadásul a Tiltott Szoba ajtaja valahogy nem lett "rendesen" becsukva. A Tiltott Szobában laknak a plüssbárányok, akikkel egyszer kitűnően eljátszott, a tápos zsákjai, egy zsák dió, Advantix, és két zacskó olyan játék, amivel csak felügyelet mellett szórakozhat (pl. sípolós malac). Ide cucinak nem szabad bemennie, szépen be is tartja a küszöbszabályt. Ha mi teszünk-veszünk odabent, tipródik a nyitott ajtóban, majd' orra bukik a küszöb fölött... :-)

Nos, hazaérkeztem, Ember már itthon volt. Cuci szokása szerint jön, örül, végigizgulja, ahogy kikötözöm a cipőfűzőket (közben többször a markomba fúrja az orrát)... Ember ideszól, hogy "- Azért ne örülj neki annyira..." Jesszusom, mit művelhetett...? A bejárati ajtóból nem látni be a nappaliba, így azután tárult elém a látvány, miután megszabadultam a cipőktől, táskától, kabáttól:

Tudtátok, hogy az apróra tört dióhéj mennyire szúúúúr??? Ha ilyesmit láttok otthon, NE menjetek be harisnyában...! :-)
A kanapéja pedig így nézett ki:

A Tilos Szobáról nem készült fénykép, de képzeljetek el egy fénymásolópapíros dobozt, benne egy narancssárga hálós zsák, tele dióval. Nos, a zsákot elvonszolta az ablak alól az ajtóig. Ott valahogy nem tudta átemelni a küszöbön, így inkább csinált rá egy lyukat, azon keresztül meg magához vette a képen látható héjak beltartalmát. Újabb ehető dolgot pipálhatunk ki nála: ezek szerint a diót is szereti.
Eddig még csak a póréhagymát és a zöldpaprikát nem volt hajlandó megenni. Joghurt, narancslé, eper (tejszínnel, cukor nélkül!), sajtkrém, száraz kenyér mind abszolválva :-)

Rögtön hívtam Györgyit, hiszen a dió héja szúr, mint az istennyila, és ha csirkecsontot nem szabad adni a kutyának (mivel szilánkosra törik/rágja, és a szilánkok kiszúrhatják a gyomrot, beleket, aztán volt kutya, nincs kutya...), akkor esetleg ezen is van aggódnivaló... De megnyugtatott, hogy annyira azért okosak a kutyák, hogy ne nyeljenek le a héjából... Mi azért, figyeljük a lányt nagyítóval...!

Ez történt csütörtökön.
Mivel három a magyar igazság, de kettő minimum, ezért péntek sem maradhatott esemény nélkül... Úgy érzem, hogy a blogbejegyzésekben a "- Jövök haza, és mit látok..." bevezető már lassacskán kötelező népmesei toposszá alakul... Igazából, világ életemben utáltam a meglepetéseket... :-)))

Szóval, jövök haza, cuci "tobyban" fogad... Örül, csóvál, de hajlított lábakkal, szinte kúszva, aztán a hátára gurul és a hasát mutatja [Megvan a Harry Potterből Toby, a házimanó, amikor megszeppenve előmászik?]. Írtam a fórumon, hogy az összes kutyakönyvet csókoltatom, ahol azt írják, hogy a kutya nincs tudatában annak, ha "rosszat" csinált. Jóóó, de akkor, könyörgöm, mi a búbánatos fityfenéért van az, hogy amikor nem csinál semmi rosszat, akkor nem "toby-zik", hanem felhőtlenül röpköd elénk? Ha pedig "meglepetés" vár a lakásban, akkor hason csúszva jön az ajtóhoz... És nem, nem olvashatja le az arcunkról, reakciónkról, hogy haragudnánk, mivel a bejáratból nem látni be a szobába... Na de ez csak egy kis hangosan-gondolkodó mellékvágány...

Cipő-táska-kabát ledob, szobába be...  előző nap felhoztam az autóból a ketrecét, és beleraktam mindent, ami az autóban volt, merthogy vissza kellett vinni a kocsit. Kivettem a veszélyes dolgokat (jégoldó, éles tárgyak), csak egy szivacs, rongyok, terítő, papírok maradtak. És Mekk Ella, alias Meki, akit az Állat és Embertől kaptunk, fotópályázatos bónusznyereményként. Ella egyébként "jótékonyba" megy - habár ajándékot nem illik elajándékozni, de felajánlottuk a Foxterrier Fajtamentés következő Facebook-os licitjére. A befolyt összegek a mentésre szoruló foxik költségvetésébe kerülnek.

Ő Ella, épp egy padon ül a téren:

Cuci már úgy belejött a vonszolásba, hogy a szoba közepére vonszolta a ketrecet (rommá gyűrte a szőnyeget alatta), Elluskát kivarázsolta a ketrecből úgy, hogy az ajtót nem nyitotta ki... A csengője leesett (nincs rávarrva, csak ráhúzva a "kezére"), de ezen kívül más sérelem nem esett rajta. Plecsni azért mégiscsak úrinő... vagy mi a fene... :-) Se összenyálazva, se megrágva nincs - nem tudom, mijénél fogva húzta ki, talán pont a csengőjénél fogva, de jelentem, Ella remekül van. És a képen látható optimista mosollyal a szája szegletében készül a licitre!

Kis virágszirmunkat azért felzaklathatta az esemény, mert a fürdőszobába elhelyezett egy nagy tócsát. Hálistennek pont az odaterített pelenkára - bár a pelusok sem nyújtanak teljes védelmet, ha rosszul folyik rájuk a rávaló, mindig bemegy alá is; de sebaj.

Épp a héten gondoltam rá, hogy felvehetnénk már a földről a pelenkákat, két hónapja nem történt baleset, talán végre leszokott a becsurgatásról. Amúgy teljesen szobatiszta, sőt, akár ha egy órával is később érünk haza, mint most pénteken, azt is gond nélkül kibírja, tehát nem az volt a gond. Hanem a fránya ösztönállapot. Nagyon hamar kerül magas ösztönállapotba, és olyankor, hm. Előjön belőle a - mi is? Hogyan is illusztrálta ezt Korom Gábor az előadáson? Van egy cukiaranyos, tündérbogár édeskedves kiskutyánk otthon, törleszkedik, bújik, puszit ad, ágyban alszik. Kivisszük sétálni, no akkor már váll kihúz, mell kidülleszt, fülek a fejtetőn égnek merednek, előjön a kanapékutyából az "állat", feltör a farkas múlt. És a kanapékutya, aki az almát is csak hámozva eszi meg, simán utánairamodik egy macskának, meg dermedtre csahol egy sünt. Ha pedig elmegyünk kirándulni az Erdőbe, a fent említett cucimucinak "beszürkül a színe, a sima szőre beszálkásodik, a mélybarna szeme zölden kezd villogni és a kutyánkból egyszercsak maga lesz... az... Ördög!" Na, ez az ösztönállapot. Szóval, miközben Ellát szabadította a fogságból, bepörgött a kisasszony, és innen már csak egy ugrás volt a fürdőszobai névjegy letétele...