Több hónapnyi szocializációs és agressziókezelési terápia után az oktatónk, Kresi (konkrétan imába foglalom a nevét és összes belénk fektetett energiáját!) közölte, hogy cucika iskolaérett. Terápiázhatunk még, de innen tovább már nem fejlődik a Lány, a foglalkozások elérték a célt; innen már a suli ad többet.
Mi meg naná, hogy akarunk alapfokra, aztán meg középfokra menni a Lánnyal. Főleg, hogy középfokon van a fegyelmező, arra meg oltári nagy szüksége/ünk van. Meg hát ugye az úgy van, hogy alapfok-középfok-életmód, és ezt a higanymozgású duracellnyúlevőt a Teremtő is agilitybajnoknak szánta... csak nehéz úgy agilityre menni, ha az ember kutyája visszahívhatatlan és szociális készségei Rejtő Jenő középsúlyú kocsmai verekedőinek szakmaiságára szorítkoznak.
Nadeviszont. A következő csoport nyáron van. Nyáron meg nyaral az ember.Akkor mi legyen? Menjünk majd ősszel? De addig kiesik a gyakorlatból, megkopik a pályamorál, lankad a munkakedve. Tehát, kezdjünk bele, oszt' meglátjuk, meddig jutunk. A foxi nem versenyjuhász, úgyis képtelenség a gyors eredmény, úgyis jó esetben pótvizsgáznunk kell, reálisan meg, lássuk be, kinéz egy újrajárás. Bőven. Így hát beiratkoztunk a nyári alapfokú tanfolyamra,de csak az első nyolc órán tudtunk aktívan ott lenni.
Megkaptuk az oktatónktól is az áment: menjünk, nyaraljunk. Kövessük az emailben küldött órai összefoglalókat, gyakoroljunk. Vizsgára mindenképpen menjünk. Sokszor a gazdik idegeskedik el a dolgot, nem szégyen a pótvizsga sem. (Haha... nem ezen múlik... Ha sikerül "bekapcsolni" a lányt, gyönyörűen dolgozik, bárhol. Ha nem sikerül, nincs az a májkrém, ami rábírja...)
Szóval a suli negyedik hete után szedtük a cókmókunkat, könnyes búcsúval távoztunk. Féltem az utazástól nagyon -- lányocska a városon belül is bömböl a ketrecében. Mi lesz itt egy nyolcórás út alatt? Sokkot fog kapni! De minimum bereked. Meg elgémberedik az ácsorgástól.
Emberem sztoikus nyugalommal biztosított a Dolby Stereo áldásairól. Meg arról is, hogy a kutya nem hülye. Nem csinál olyat, ami káros neki. (na jó... a sünszétszedés, az kivétel). Megvéleménykutattam a foxis közösséget: úgy jobb-e, ha kilát a kocsiban, vagy takarjam-e le; jobb-e a kevés inger, vagy az unalom őrli-e fel jobban...? Nem lettem okosabb, mert rajtunk kívül mindenkinek jólnevelt, kulturáltan utazó kutyája van (vagy kevésbé aggódós mamija), kutyák szépen lefekszenek a boxaikban és végigalusszák az utazást.
No, hát Plecsni Székesfehérvárig vonyított, dudált, énekelt. A "nemfigyelekrád" be szokott válni, de a Velencei-tó magasságában le kellett tütt-ögni, mert nagyon átment D-mollba...
Már Zalában jártunk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy csönd van. Egy ideje. Jesszus, megvan a kutya??? Megvolt. Feküdt. FEKÜDT!!! Jesszus, lélegzik??? Lélegzett. Ütemesen. :-) EZ ALSZIK! FEKVE! Persze felriadt és visszahelyezkedett "utazópózba" (nekidől a ketrec oldalának és szemlélődik), de megnyugtató volt, hogy ha akar, hát képes fekve is utazni... Dilis foxifajzat.
Sokszor álltunk meg, pisilni, inni, kinyújtózni. A 40 fokban ez inkább tűnt kényszerpihenőnek, cuci nem ivott vizet, hiába kínáltuk. Két kanál narancslevet bírt lenyelni összesen; csak húzott, szagolt, ugrált, húzott...
Az egyik megállóban ráadásul arcon is töröltem, amikor ráizgult egy kisgyerek odarúgott labdájára - szükségtelenül durva voltam vele :-(
Végre megérkeztünk. Kedves háziak, csinos, pici apartman pompás kilátással (innen üzenem, hogy tényleg jó hely, ajánlom mindenkinek!), ház előtti, egész normális parkolás (mármint, nem kell lasszóval fogdosni a cseh és lengyel szállóvendégeket, hogy álljanak már el az útból). Felemlegették az ő yorkshire terrierjüket, és megmutogatták Micike, a szomszédnéni schanuzerjének fényképét, akit hétvégente kölcsönkapnak megőrzésre.
Kenyér, kilátással :-)
Jut eszembe, megőrzés. Az utazás előtti napon kaptam egy telefont. A panzióból hívott egy "jesszusomdekínos" hang, én vagyok-e én. Végigpörgettem, Plecsni januárban volt ott panzióban, mi lehet az a harapásos-külsérelmi nyom, ami 6 hónap múlva derül ki... Azt mondták, nem evett meg senkit... Most jött rá valaki, hogy mégis hiányzik a kutyája bal füle...? Nagy levegővel ismertem be a személyazonosságot. Röstellik, borzasztó, de kennelköhögés-járvány van náluk, valaki behozta, nem is tudják, ki, fertőtlenítik az egész intézményt, de így nem tudják Plecsnit fogadni... Ja jó, biztosítottam a hölgyet, tényleg úgy volt, áprilisban, hogy beadjuk a Lányt nyaralásra, de június elején szóltunk, hogy köszönjük, mégse megy hozzájuk... vissza is igazolták, csak házon belül nem ment tovább az infó... Sajnáltam szegény nőt, tényleg kellemetlen lehet neki most mindenkit végighívni. De tényleg, milyen szívás, aki számított a megőrzésre, és most mondják le neki, az mihez kezd?
Vissza a szíves háziakhoz. Vették elő rögtön a házi meggyszörpöt (isssteni!), el kellett mesélni, honnan jöttünk, mit csinálunk, milyen volt az út, vegyük már ki azt a kutyát a kocsiból, az istenért. Cuci jött, látott, szívet tiport, "babácska", "angyalka", "kicsi édeske"... Csak az idős úriember látta át hideg fejjel a helyzetet, amikor rákérdezett, erősen hullik-e a szőre a "babácskának"... De mama lehurrogta, hogy "á, biztos csak egy kicsit". Felderengett előttem az otthoni nagyszőnyeg... jajj.
Mondtam már, hogy ez egy halászfalu?
Mit tesz Isten, a háziak nagybátyja is éppen ott nyaralt náluk. Sietett közölni, hogy Hollandiában él, és munkakutya-versenybíró. A felesége is versenybíró. Ők mindketten versenybírák. Sok-sok nemzetközi versenyre járnak - sorolta is egyesével - és ők ott fontos, rendkívül fontos bírák. Magyarországon is voltak. A helyzethez illő arccal tanácsot is kértem cucika pórázhúzásával kapcsolatban, de bíró úr inkább utazásainak történetével szórakoztatott. Mikor felemlegettem, hogy jaj, hát fárasztó lehet ez a rengeteg utazás, rezignáltan legyintett, mint akinek ezt mérte ki a Sors, és sóhajtva közölte, hát mit tehet az ember... csinálja, megy, bírál... Sok-sok kutyája volt már, mind belga juhászok, és azok, hát azok aztán... Nem engednek be senkit - beengedik szépen a vendéget - kemények, mint a vídia (bátyám persze nem látta cucikát, amikor rávicsorgott a suliban Tányára, a moszkvai őrkutyára, mert az túl közel tolta a nóziját a pofijához...)... Csöppet sem volt ám ciki sétálni a teraszuk előtt, amikor cucika szagot fogott (sok cica lakott arrafelé) és a lehető legfegyelmezetlenebbül röpdösött a póráz végén... Viszont éles szemmel vette észre, hogy Plecsni három lábon pisil, és tájékoztatott bennünket arról, hogy cucika domináns jellem.
Cucika domináns mivolta többrétegű. Még nem találtam meg a pontos kulcsot hozzá. Jóóó, nagy vonalakban jellemző, hogy a nagytestű fiúkutyákkal elnéző ( = nem esik nekik = hagyja magát megszagolni). Kicsi, aktív, bongyor kutyusokra továbbra is ráront (bolognese, havanese, máltaiak...), főleg, ha ugatnak. Viszont jönnek a kivételek... a városkában lakik egy uszkár, bongyor is, fehér is, de cuci örömmel engedte magát szaglászni, és esküszöm, ha nem lett volna pórázon, még -horribile dictu- játszottak is volna. Házinéni mesélte, hogy ja, hát ő "itteni", járkál fel-alá a városban, egyik lakosé, szereti mindenki, egy arany bogárka. Talán a másik kutya jelleme a kulcs, a békés, jámbor ( =bamba...) kutyusok rendben vannak, de a nagy jellemmel bírókat nem kívánja a közelében tudni...
- folytatása következik -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése