Idős, mint kiderült, exfoxis néni megállított pár hete az utcán, elmesélte, hogy milyen volt az ő foxijuk, hogy szerették, milyen betyár volt, mennyire imádott labdázni - majd a lágy vonások megszigorodtak, összevont szemöldökkel nekem szegezte hirtelen: - Neki is van labdája???! Természetesen megnyugtattam a hölgyet, hogy mintegy hat labdája van (a talpasakkal együtt), plusz a medvéje, a gumi csontija, a cérnacsontija, a kibelezett malaca, a ...
És nem felejtem el azt a munkásruhás embert sem, aki késő este igyekezett haza, enyhén malteros overállban, Plecsnike szokás szerint ide-oda röpködött a póráza végén, és láttam, igen, láttam, hogy a férfi elnyom egy mosolyt a bajusza alatt.
Ez eddig kitűnő és boldogságos. Malacka fürdőzik a népszerűségben, őt mindenki szereti. De úgy, de úgy szeretném, ha az emberek nem mindig azt látnák, amit látni akarnak...
Kirándulni voltunk egy vizes helyen, ezer ember között egy tanösvényen. Cucika remekül vizsgázott. Bár húzott, mint állat (naná, ha tele a környék finom vadillattal...), le-leugrott a deszka padozatról ("a kijelölt ösvényt elhagyni tilos!"), fel-felugrált minden alacsonyabb kőfalra (lendületből, hogy az ütő állt meg bennem), széjjel ugatott minden szembejövő kutyát ("ez az ÉÉÉÉN vadászterületem, nem látsz a szemedtől???!"), összességében rendesen viselte magát. Nyugodtan ült az ölemben a buszon is (ő... aki lilára taposott, amikor először autóztunk együtt...), szépen lehetett irányítani ("gyere má', gyere máááá!!!"), vadkacsát is csak 'dermedtre ugatott', el lehetett vonszolni, és a vízbe is bejött bokáig. Ezt az egészet azért írom le, hogy érzékeltessem, összes, kutyákkal szembeni agressziója és gyors ösztönállapotba-kerülése ellenére emberek között szépen viselkedik; számára szokatlan tömegben is.
Egész kicsi gyerekekkel nem tisztázott a viszonya. Öt-hatévesnél idősebbel teljesen jól kijön, meg bárkivel, aki felnőttszerűen viselkedik: két lábon közlekedik, beszél, ránéz, mosolyog, keze a teste mellett van... A csíkoszoknis vendég kétévesről le kellett venni a zokniját, mert addig gyanúsan kerülgette (utána jött rá, hogy a fenyegetően kalimpáló csíkos szörny kiköpte a gyerek lábát...) Múltkor csúnyán megugatott egy tizenkétévesforma fiút, aki a boltba menet dobálgatta az üres nejlonszatyrot; igen, lépésenként ütésre emelt kézzel várta a le-leeső zacskót. Nem barátságos mozdulat.
Na a kirándulásban, a tanösvény végén odajött hozzánk egy kisfiú, 8-10 év körül. Megkérdezte, hogy megsimogathatja-e a kutyát. Ujjongtam, hogy szuper, valaki- megkérdezi! Nem csak úgy ráront, aztán vágja a pofákat, ha nem szabad. Igent mondtunk, a gyerek megsimogatta, aztán visszatért a leterített pokrócára. Idilli pillanat.
Bár tanulságos volt, hogy ő is, mint minden, MINDEN simogató, felülről, a kutya feje felől közelített rá a kezével. Plecsni is felkapta a fejét, hátracsapta a füleit (én megmarkoltam a pórázt...), de nem tett semmit. Jófej kis életkém. Az embereknek lila gőzük nincs arról, mit üzennek a testjeleikkel:
forrás: http://thehydrantblog.com
Korom Gábor előadásán hallottuk a példát, hogy öregnéni közeledik kitárt karokkal a kiskutya felé, hogy "jajdeéééééédeeeeeeeees". A kutya meg orron harapja öregnénit, mert lásd az 5. pontot: ő ezt annak értelmezi, hogy "gyere te dööööööög, kibelezleeeeeeek!!!!" Na most, ki is a hibás?
Plecsni embert nem bánt. De ha nem lenne ilyen jófej, a fizikai adottságai miatt akár megtehetné...
Szóval, olyan nincs, hogy "harapós kutya". Olyan van, hogy "emberi jelzéseket jól / nem jól ismerő és kutyára lefordítani tudó / nem tudó kutya", "túlreagáló kutya", "félős kutya".
A simogatni vágyó embertömegeknek így is csak elenyésző része kér engedélyt a megsimogatásra, és még ők is jórészt úgy nyomulnak rá a kutyára, mint a fenti képeken. Én komolyan csodálkozom, hogy mindezek mellett nem sokkal-sokkal több a harapásos esetek száma... de csak azért, mert a kutyák jófejek!
Egyáltalán: miért érzik az emberek szükségét úton-útfélen rányomulni bármilyen ismeretlen szőrös, puha élőlényre, oszt' nekiállni nyomorgatni? Emberi "felsőbb faj vagyunk" - mivoltunkat demonstrálandó? Ez olyan, mint amiről a kismamablogokban számolnak be, hogy vadidegenek beszédbe elegyednek egy-egy várandóssal, aztán nekiállnak taperolni a hasát. Csak a kismamák csekély része harapja meg a tapizót :-) Ismerősök között ez az összetartozás jele lehet, családban a szereteté, de idegenektől... legyenek már határok.
A tanösvényen végig figyeltem; ha - főként többgyerekes - családok jöttek szembe, láthatóan bizonytalanul viselkedő párévesekkel, inkább visszahúztam a kutyát, vagy közéjük léptem -- ez mindkét félnek megnyugtató gesztus. Ne riadjon meg egyikük sem. Nehezebb ezt kivitelezni, amikor az aktuálisan szembejövő babakocsiből félig kihajol a kislány, "Kua, kua!" kiáltásokkal és mutatóujját Plecsnire szegezi. (Hömm... a siófoki piacon nekem ezt egy szatyorban ülő kacsa szépen megtanította négyévesen... úgy bekapta az ujjamat, hogy közelről azóta se mutatok rá egy állatra sem!!! Rémesen fájt!)
Ma reggel talán érzékenyebb voltam a témára... Plecsni békésen szimatolgat egy fűcsomót, készül lepisilni. A hátunk mögül gügyögés, talpacskák zaja, elénk perdül egy pucér kisfiú, hároméves ha lehet, nyúl a kutya felé. Apuka szalad utána (a szaladástól már ösztönállapotba tud jönni a Lány...), elkapja a gyereket, és el is szontyolodtak, mert lehúztam a kutyát a fűcsomóról és odébb is léptem vele rögtön. (Mondd vazze, te örülnél, ha a klotyón ülve rád rontana egy gügyögő rózsaszín lény?? akkor már inkább az előszobában fussatok össze...). Gondoljon apuka, amit akar, de a lényeg, hogy még ha barátságtalannak is tűnhettünk (ő meg felelőtlen volt), megelőztünk ijedséget vagy bármi sérülést.
Mert hát szép kutya, cuki kutya, vigyorgós aranyos foltos kutya - ez távolról sem garancia arra, hogy piszkálható, fogdosható bármikor, bárhogyan...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése