Este nézem a tévét, cucika édesen szundizik az előszobában. Felébred, nyújtózik, bejön a szobába, tipródik egy keveset, nem erőszakos, nem követelőzik, de ordít róla, hogy foglalkozást szeretne. Vagy legalább egy kis simit. Hagyom egy darabig, aztán odaszólok - nem feladatos hangon, csak társalgásilag, ahogy egymás között is beszélünk: - Ha szeretnél játszani, hozz egy labdát.
Megdermed, rám bámul. - Igen, játszhatunk. Hozzad a labdát.
Pindur jószágka kirongyol, na, gondolom, biztos elmegy inni, mindig lefetyel egy adagot, ha zavart, ha nem találja az eldugott játékot, ha ideges, ha valami nem tetszik neki. Hát egy frászt, nyomban jött vissza a lasztival a szájában.
Naná, hogy agyon lett dicsérve
Apró dolognak tűnik, de nem az. Plecsni nem a szavak kutyája. A mozdulatokat, mimikát jobban érti-követi, mint a parancsszavakat. Mondhatom ötször az Ülj-t, nem ül le. Kézjelből egy elég. A Maradj-ra is fütyül kifelé menet, de ha felemelem a cipőm orrát (nem is kell elé tennem), már nem nyomul az ajtóra.
Nem, a füle rendben - a tévében elég egy nyau, és máris centinként végigvizsgálja a lakást macska után...
Ezért fantasztikus, hogy a hányavetin odadobott mondatot azonnal, pontosan észlelte, értette és végrehajtotta. Mert akarta... Mekkora bukta! :-) Ezután már nem veszem be, hogy "nem ért ember"...
A ma reggeli pedig csak egy kérdés: az előszobában szendergő kutya vajon miért ugrik fel négy lábát a levegőbe rúgva, ha úgy haladok át a konyha felé, hogy kajáért akarok menni? És miért marad nyugodtan veszteg, (én még csak félúton se!), ha a flóraszeptért megyek be a konyhába??? Ezt magyarázza meg valaki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése